Vas János Panyiga elsősorban az Orfeo zenészcsoport és az abból kinőtt Vízöntő együttes alapító-vezetőjeként vált ismertté, de ott volt a Monszun létrejötténél, játszott a Gerilla, a Kolinda, a Mákvirág és a MALÉV Kamarás zenekarokban is. Néprajzosként a nyolcvanas évektől egészen a megszűnésig stabil tagja volt a Néptáncosok Szakmai Házának, az utóbbi években elsősorban a Táncház Egyesületben dolgozik. 2012-ben Hej, betyárok! – Betyárok a népi kultúrában címmel jelent meg könyve.

A Vízöntő együttes a hetvenes évek közepén, Panyiga jobbról a második

A Rocksuli című musical bemutatója kapcsán kértek fel arra, hogy tartsak egy négyrészes rocktörténeti (kultúrtörténeti) sorozatot a Madách Színházban. A számos zenei bejátszással tarkított széria a Beatles-től a Metallicáig, illetve az Illéstől a Kispál és a Borzig igyekszik áttekinteni a nemzetközi és a hazai rockzene elmúlt évtizedeinek történéseit, stílusait, korszakait, legfontosabb előadóit. Nagyjából évtizedenkénti tagolásban haladna, párhuzamosan megmutatva, hogy mi történt a nagyvilágban és mi történt a zenei trendekben rendre 4-5 éves fáziskésésben lévő Magyarországon az adott időszakban. Teszi mindezt úgy, hogy közben történelmi, politikai, gazdasági és zenetörténeti kontextusba is helyezi azokat. Hisz a rock and roll mégiscsak a huszadik század talán egyetlen igaz forradalma. Olyan, generációk sorának alapélményeit adó zenei-kulturális-életfilozófiai mozgalom, amely nélkül az elmúlt hatvan év kultúrtörténete egyszerűen értelmezhetetlen.

Miként blogunkban korábban bőségesen esett róla szó, a hetvenes évek derekán az Illés és a Tolcsay és a Trió zenészeiből létrejött Fonográf az akkoriban nemzetközileg is egyre népszerűbbé váló amerikai country rockot igyekezett idehaza meghonosítani. Nyomában pedig újabb és újabb zenekarok fedezték fel maguknak ezt a nálunk addig alig ismert zenei világot. A kemény rock mindent felülíró dübörgése idején sokan épp ezekre az egyszerű, áttekinthető szerkezetű, könnyen megtanulható, jókedvet sugárzó és jól énekelhető dallamokra vágytak. Miközben a country lényegében ugyanazt a háromakkordos zenélési formát, spontaneitást és egyszerűséget kínálta, amely akkortájt már szinte teljesen kiveszett a popzenében.

Fotó: Urbán Tamás

Fotó: Urbán Tamás

Az Illés együttes romjain 1973 szilveszterén – más verziók szerint már újévkor – létrejövő Fonográf a várakozásokkal ellentétben nem vitte tovább az illési örökséget, inkább az akkoriban nemzetközileg is egyre népszerűbbé váló amerikai country rockot igyekezett idehaza meghonosítani. Zeneileg igényesen kidolgozott, de kor- és kultúrtörténeti szempontból súlytalanabb albumaikkal egészen az évtized végéig, a keményrockhullám mindent felülíró dominanciájáig népszerűek maradtak. Aztán a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján Szörényi és Bródy inkább saját szólóalbumaira, illetve közös színházi-filmes produkcióikra (mindenekelőtt a korszakalkotó István, a királyra) koncentrált. Amikor pedig Szörényi 1984 decemberében látványosan elbúcsúzott a színpadtól, a Budapest Sportcsarnokban adott hármas koncertjével óhatatlanul pontot tett a Fonográf pályafutásának a végére is.

Miközben a hatvanas évek végi Kaliforniában a hippikultúra és a belőle fakadó pszichedelikus rock hódított, az Egyesült Államok keleti partján az új generáció egyes képviselőit sokkal inkább az élet árnyékosabb, vadabb oldala izgatta. Dalaikban nem napfényről, álmokról, békéről, szeretetvágyról és füves-LSD-es elszállásokról énekeltek, hanem halálról, kemény drogokról (heroin), transzvesztitákról, biszexualitásról, szadomazochizmusról. Zenéjüket nyomasztó légkör, enerváltság, disszonancia és zaj jellemezte. New York (Velvet Underground) és Detroit (MC5, Stooges) korai árnyai a későbbi punkforradalom előképei voltak. Róluk lesz szó a Rock and Roll Szabadegyetem következő előadásán (2018. szeptember 5., 17:30, Örkény könyvesbolt).

A Velvet Underground 1967-ben Andy Warhollal (jobbra az első)

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján az egyetlen vidéki zenekarnak sikerült kiharcolnia magának a sztárkultuszt: a „bakancsos” Edda Műveknek. Szövegei kivétel nélkül az „egek felé kiáltottak”, a romantikus elvágyódás, a társtalanság és a szabadságigény csendült ki belőlük, ami tökéletesen passzolt a korszakban felnövekvő tizenévesek lelkivilágához. Az 1983-ban feloszlott, majd a Pataky Attila által 1985-ben – teljesen más felállásban – újraindított zenekar lemezeladásait tekintve azóta kétségkívül az egyik legsikeresebb hazai rockbanda: szinte valamennyi albuma bearanyozódott, közülük kettő gyémánt-, kettő platinalemez lett.

Fotó: Urbán Tamás

Fotó: atv.hu

A blogunkon korábban megmutatott Karthagóval ellentétben kevésbé volt közönség- és divatorientált, de szintén sokat próbált zenészek alkották a nyolcvanas évek másik népszerű rockcsapatát, a V’Moto-Rockot. Az undergroundból (Dogs, Liversing, Sakk-Matt, Tűzkerék) indult, majd a popfősodorban (Bergendy) sztárrá vált énekes-basszusgitáros Demjén Ferenc a V’73-ban korábban szimfonikus rockot játszó fiatal muzsikusokat – Lerch Istvánt (billentyűsök, ének) és Herpai Sándort (dob) –, és az igényes slágerzenében utazó Ferm egykori tagját, Menyhárt Jánost (gitár) vette maga mellé, hogy az „együtemű, négyhengeres formációval” új korszakot nyisson a pályáján.

A punk keresztapja, Iggy Pop a Stoogesban (fotó: www.biography.com)

A hetvenes évek derekán a punk újabb forradalmat hozott a rock and roll történetében. Nemcsak az akkoriban uralkodó zenei formákra (mainstream pop, hard rock/heavy metal, progresszív rock, teenybopper, diszkó) mondott radikálisan nemet, hanem azok üzleti modelljeire is. Primitivizmusa és minimalizmusa kétségkívül sokban hasonlított az ötvenes évek végén népszerűvé vált skiffle-zenéhez, amelyből később a beatzene született. Melódiaszegénység, ritmikus háttér, egyszerű, háromakkordos dalok, erőszakos, türelmetlen, agresszív hangvétel – többségét ez jellemezte. Az újságok pedig a beatkorszak feltámadásáról, az ifjúsági lázadás folytatódásáról cikkeztek. Részletes (tervezett) tematika a hajtás után.

Nemcsak zeneileg (amerikai west coast), hanem harsogó színpadi megjelenésében is újat hozott a hazai rockzenébe a hetvenes évek alkonyán a korszak egyik legnépszerűbb és a sajtó által legtöbbet támadott „őszinte rockegyüttese”, a Karthago. A slágerzenében jeleskedő Corvina egykori gitárosa, a rockberkekben csak „Perselynek” nevezett Szigeti Ferenc vezette öttagú formáció életművének legismertebb dala kétségkívül a Requiem, melyet egy Karthago-koncerten meghalt tizenhat éves várpalotai fiú emlékére írtak, és amelynek korabeli médiatálalása jól jellemezte a Kádár-korszak drogügyekre jellemző struccpolitikáját (lásd később).

Fotó: Urbán Tamás

Nagyszabású arénás koncerttel ünnepelte nemrég megalakulásának negyvenedik évfordulóját a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának egyik népszerű rockformációja, a Korál, amely az idehaza épp zeniten lévő hard rock hullám idején úgy igazodott a fősodorhoz, hogy közben a líraisága is megmaradt. Zenei világát – a kezdetektől lényegében az 1986-os leállásig – ugyanez a kettősség jellemezte: miközben a gitáros Fischer László hozta a karcosabb rockos megszólalást, addig a billentyűs Balázs Fecó melankolikus, érzelmes, gyakorta szentimentális dalaival remekül eltalálta a korszak tizenéves közönségének romantikus énjét.

Fotó: Urbán Tamás