Ugyancsak a hetvenes évek derekán indultak a country-hoz és blueshoz is kötődő fehérvári dalosok, akik egyrészt a hatvanas évek végi pol-beat hagyományokat vitték tovább, másrészt olyan ambiciózus szerző-előadók voltak, akik a nemzetközi példaképek – mindenekelőtt Bob Dylan, Joan Baez és Joni Mitchell – nyomvonalán próbáltak haladni.  A sokak számára rossz szájízű pol-beatet ekkor már persze „folk-beatnek”, „városi népzenének”, „mai dalnak”, később pedig „közéleti dalnak” nevezték, és ezeket a személyes hangvételű „beszámolókat” általában maga a szerző adta elő, egy szál akusztikus gitárral.

A Muszty-Dobay kettős

A nyolcvanas évek hajnalán a Fonográf háttérbe húzódása után a 100 Folk Celsius mellett a magyarországi népszerűsége zenitjére érő country stílus másik legkedveltebb sztárja a Bojtorján együttes volt. Buchwart Lászlóék felfutásában fontos szerepet játszott az az 1979-es Fonográf-turné, amelyen előzenekarként vehettek részt, növekvő népszerűségük eredményeként két évre rá megjelent a bemutatkozó nagylemezük (Csavargódal), nem sokkal később pedig a Zeneműkiadó menedzsere, Knisch Gábor jóvoltából a tengerentúli piacra is betették a lábukat. Többször eljutottak az Egyesült Államokba, ahol Kansas állam díszpolgárai lettek, majd Nashville-ben nyertek fesztiváldíjat. Miközben 1981-ben felléptek a londoni Wembley Stadionban rendezett nemzetközi countryfesztiválon is.

Még mindig a punkos előképekről, ezúttal a Velvet Undergroundból kivált, a tabutémák éneklő költőjének is nevezhető Lou Reedről; a Stooges-ből kiemelkedő, extravagáns színpadi body actionjei révén a punk-rock nagyapjaként is tisztelt Iggy Popról; illetve az átmenetet jelentő Modern Loversről; a repetitív, fájdalmas, disszonanciával teli elektronikus zenét játszó Suicide-ról; és a Sex Pistols kitalálója, Malcom McLaren első „felfedezettjéről”, a New York Dollsról lesz szó a Rock and Roll Szabadegyetem szerdai esti előadásán az Örkény Könyvesboltban.

Modern Lovers

Vas János Panyiga elsősorban az Orfeo zenészcsoport és az abból kinőtt Vízöntő együttes alapító-vezetőjeként vált ismertté, de ott volt a Monszun létrejötténél, játszott a Gerilla, a Kolinda, a Mákvirág és a MALÉV Kamarás zenekarokban is. Néprajzosként a nyolcvanas évektől egészen a megszűnésig stabil tagja volt a Néptáncosok Szakmai Házának, az utóbbi években elsősorban a Táncház Egyesületben dolgozik. 2012-ben Hej, betyárok! – Betyárok a népi kultúrában címmel jelent meg könyve.

A Vízöntő együttes a hetvenes évek közepén, Panyiga jobbról a második

A Rocksuli című musical bemutatója kapcsán kértek fel arra, hogy tartsak egy négyrészes rocktörténeti (kultúrtörténeti) sorozatot a Madách Színházban. A számos zenei bejátszással tarkított széria a Beatles-től a Metallicáig, illetve az Illéstől a Kispál és a Borzig igyekszik áttekinteni a nemzetközi és a hazai rockzene elmúlt évtizedeinek történéseit, stílusait, korszakait, legfontosabb előadóit. Nagyjából évtizedenkénti tagolásban haladna, párhuzamosan megmutatva, hogy mi történt a nagyvilágban és mi történt a zenei trendekben rendre 4-5 éves fáziskésésben lévő Magyarországon az adott időszakban. Teszi mindezt úgy, hogy közben történelmi, politikai, gazdasági és zenetörténeti kontextusba is helyezi azokat. Hisz a rock and roll mégiscsak a huszadik század talán egyetlen igaz forradalma. Olyan, generációk sorának alapélményeit adó zenei-kulturális-életfilozófiai mozgalom, amely nélkül az elmúlt hatvan év kultúrtörténete egyszerűen értelmezhetetlen.

Miként blogunkban korábban bőségesen esett róla szó, a hetvenes évek derekán az Illés és a Tolcsay és a Trió zenészeiből létrejött Fonográf az akkoriban nemzetközileg is egyre népszerűbbé váló amerikai country rockot igyekezett idehaza meghonosítani. Nyomában pedig újabb és újabb zenekarok fedezték fel maguknak ezt a nálunk addig alig ismert zenei világot. A kemény rock mindent felülíró dübörgése idején sokan épp ezekre az egyszerű, áttekinthető szerkezetű, könnyen megtanulható, jókedvet sugárzó és jól énekelhető dallamokra vágytak. Miközben a country lényegében ugyanazt a háromakkordos zenélési formát, spontaneitást és egyszerűséget kínálta, amely akkortájt már szinte teljesen kiveszett a popzenében.

Fotó: Urbán Tamás

Fotó: Urbán Tamás

Az Illés együttes romjain 1973 szilveszterén – más verziók szerint már újévkor – létrejövő Fonográf a várakozásokkal ellentétben nem vitte tovább az illési örökséget, inkább az akkoriban nemzetközileg is egyre népszerűbbé váló amerikai country rockot igyekezett idehaza meghonosítani. Zeneileg igényesen kidolgozott, de kor- és kultúrtörténeti szempontból súlytalanabb albumaikkal egészen az évtized végéig, a keményrockhullám mindent felülíró dominanciájáig népszerűek maradtak. Aztán a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján Szörényi és Bródy inkább saját szólóalbumaira, illetve közös színházi-filmes produkcióikra (mindenekelőtt a korszakalkotó István, a királyra) koncentrált. Amikor pedig Szörényi 1984 decemberében látványosan elbúcsúzott a színpadtól, a Budapest Sportcsarnokban adott hármas koncertjével óhatatlanul pontot tett a Fonográf pályafutásának a végére is.

Miközben a hatvanas évek végi Kaliforniában a hippikultúra és a belőle fakadó pszichedelikus rock hódított, az Egyesült Államok keleti partján az új generáció egyes képviselőit sokkal inkább az élet árnyékosabb, vadabb oldala izgatta. Dalaikban nem napfényről, álmokról, békéről, szeretetvágyról és füves-LSD-es elszállásokról énekeltek, hanem halálról, kemény drogokról (heroin), transzvesztitákról, biszexualitásról, szadomazochizmusról. Zenéjüket nyomasztó légkör, enerváltság, disszonancia és zaj jellemezte. New York (Velvet Underground) és Detroit (MC5, Stooges) korai árnyai a későbbi punkforradalom előképei voltak. Róluk lesz szó a Rock and Roll Szabadegyetem következő előadásán (2018. szeptember 5., 17:30, Örkény könyvesbolt).

A Velvet Underground 1967-ben Andy Warhollal (jobbra az első)

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján az egyetlen vidéki zenekarnak sikerült kiharcolnia magának a sztárkultuszt: a „bakancsos” Edda Műveknek. Szövegei kivétel nélkül az „egek felé kiáltottak”, a romantikus elvágyódás, a társtalanság és a szabadságigény csendült ki belőlük, ami tökéletesen passzolt a korszakban felnövekvő tizenévesek lelkivilágához. Az 1983-ban feloszlott, majd a Pataky Attila által 1985-ben – teljesen más felállásban – újraindított zenekar lemezeladásait tekintve azóta kétségkívül az egyik legsikeresebb hazai rockbanda: szinte valamennyi albuma bearanyozódott, közülük kettő gyémánt-, kettő platinalemez lett.

Fotó: Urbán Tamás

Fotó: atv.hu

A blogunkon korábban megmutatott Karthagóval ellentétben kevésbé volt közönség- és divatorientált, de szintén sokat próbált zenészek alkották a nyolcvanas évek másik népszerű rockcsapatát, a V’Moto-Rockot. Az undergroundból (Dogs, Liversing, Sakk-Matt, Tűzkerék) indult, majd a popfősodorban (Bergendy) sztárrá vált énekes-basszusgitáros Demjén Ferenc a V’73-ban korábban szimfonikus rockot játszó fiatal muzsikusokat – Lerch Istvánt (billentyűsök, ének) és Herpai Sándort (dob) –, és az igényes slágerzenében utazó Ferm egykori tagját, Menyhárt Jánost (gitár) vette maga mellé, hogy az „együtemű, négyhengeres formációval” új korszakot nyisson a pályáján.