Kék hangot ütni... (Lukács Miklós portré)

Bár Lukács Miklós cimbalomművészt gyerekkorában a zene egyáltalán nem foglalkoztatta, pszichológusi tanácsra mégiscsak apja nyomdokaiba lépett, gyorsan fejlődött, versenyeket nyert, s mire 1999-ben elvégezte a Zeneakadémiát, már túl volt jónéhány nemzetközi sikeren. Az ígéretesen bontakozó klasszikus zenei pálya azonban huszonkét éves korában fura törést kapott, rövid ideig még a vendéglátóiparban is megfordult, aztán Borbély Mihály révén bekerült a hazai etnojazz közegbe, s azóta e színtér egyik legkeresettebb és legmegbecsültebb muzsikusa. Nem mellesleg a kortárs zene avatott tolmácsolója, többek között szoros munkakapcsolat fűzi Kurtág Györgyhöz és Eötvös Péterhez. Nemrég a holland Mano Camón forgatott róla portréfilmet, ami időközben DVD-n is megjelent.

alt

Lukács Miklós 1977-ben többszörös hendikeppel indult, amikor világra jött: édesanyja albérletben, édesapja kollégiumban lakott, így jobb híján lekerült a nagyszülőkhöz Törökszentmiklósra. Mikor évekkel később visszakerült az aszfaltdzsungelbe, gyakorta panaszkodott migrénes fejfájásra, vitték orvoshoz, majd pszichológushoz, „gyógymódként” pedig a szülők beíratták a hatodik kerületi zeneiskolába.

„Gyerekkoromban a zene nem érdekelt különösebben, inkább a lakásunkkal szemben lévő Vasas pályára jártam meccsekre - eleveníti fel a múltat Lukács Miklós a „hétkeres” Bécsi szelet vendéglőben. - Viszont a hangszer maga, a hangja, meg az, hogy mit lehet belőle kihozni, nagyon vonzott. A zeneiskolában szerencsémre Szakály Ágneshez kerültem, nagyon hitt bennem, még fél éve sem tanultam, már benevezett a Rácz Aladár cimbalomversenyre, ahol aztán a serdülő korcsoportban második lettem.”

A siker több szempontból is jókor jött, ambíciót, versenyszellemet hozott az életébe, az akkori egyetlen televíziós csatornában sokan felfigyeltek tehetségére, folyamatosan kapta a koncertmeghívásokat. Lévén konok és kitartó fajta, bírta a tempót, sikerrel felelt meg mindenhol, és sokáig úgy tűnt, senki és semmi nem állíthatja meg emelkedését a klasszikus zenei pályán. Amikor azonban 1999-ben, huszonkét évesen kézbe vette zeneakadémiai diplomáját, fura mód minden megváltozott.

Fontos tudni, hogy egészen addig Lukács Miklós számára csak a klasszikus zene létezett. Legalábbis előadói szempontból. Édesapja tudatosan távol tartotta a cigányzenész pályától, hisz a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján már lehetett látni, hogy annak a muzsikának közel sincs akkora keletje, mint néhány évtizeddel korábban. A klasszikus zene meg nemcsak egzisztenciát adhat, de amúgy is minden zene alapja.

„Tizennégy évesen sokat cimbalomduóztam Berényi Petrával, a ma Amerikában élő kitűnő brácsással, az édesapjának az egyik legjobb barátja volt Kurtág György - emlékezik vissza. - Amikor a Játékokat kezdtük tanulni, persze hívtuk Gyuri bácsit, s akkor tapasztaltam meg, hogy a cimbalmozás másról is szól, mint hogy az adott hangot piano vagy forte ütöm meg. Gyakorlás közben Gyuri bácsi ugyanis instrukciókat adott, például hogy egyes hangoknak milyen színe legyen. Próbálj egy kéket játszani! Nem, ez nem kék, ez inkább zöld. Ez meg olyan barnás. És így tovább. A Játékok nagyon fontos szerepet töltöttek be az életemben, ahányszor elővettem őket, mindig új utakat mutattak.”

Kamaszkorában a klasszikus zenén kívül persze Lukácsot is megérintették más műfajok, tizenhárom évesen például imádta a metált, maidenes pólóban és szegecses bőrdzsekiben járt. Nagyjából ezzel egyidőben fedezte fel magának a jazzt, elsőként Oscar Peterson trióját. S olyan mélyen megérintette annak szabadsága, hogy mivel időközben zongorázni is tanult, egy ideig komolyan fontolgatta, hogy a konzi után Binder Károlyhoz felvételizik a jazztanszakra.

„A klasszikus zenében azzal voltam napi hat órában elfoglalva, hogy a hang tényleg tenuto legyen, s az a-hoz az e-t tényleg úgy kössem, ahogy az benne van a kottában. Amikor azonban letelt a hat óra, odaültem a zongorához, feltettem a fejhallgatót, keresgéltem a különleges akkordokat és szabadon kalandozgattam. E látszólag egymást kizáró zenék nekem simán összehozhatók egymással, sosem stílushatárokat húztam magamnak, hanem minőségbelit. Olyan basszusmeneteket fedeztem fel például az Iron Maidenben, amelyek Bach muzsikájában is megtalálhatóak. Mert hát a zene univerzális, csak valaki így használja, valaki meg úgy.”

Huszonkét éves koráig előadóművészként azonban kizárólag a klasszikus zene foglalkoztatta. Haladt a pályán, sikert sikerre halmozva. Tizenegy évesen az UNICEF egyik brüsszeli gáláján már szólókoncertet adott, később sokat turnézott az ELTE kamarazenekarával. 1997-ben szólistaként szerepelt a Budapesti Fesztiválzenekar Liszt: Hat magyar rapszódia című lemezén. 1998-ban az Egyesült Államokban a Concertante di Chicago kamarazenekar szólistájaként lépett fel, olyan nagy sikerrel, hogy a következő évadra is visszahívták. Úgy tűnt, tényleg övé a világ, neves zenekarokkal, karmesterekkel, művészekkel játszhatott, súlya volt a fellépéseinek. Így a diploma után csak ült otthon, és várta a jobbnál jobb felkéréseket. A telefon azonban nem akart csörögni.

„Visszatekintve belátom, hogy rosszul kezeltem e sikereket. Azt hittem, én vagyok a király. De nem jöttek az ajánlatok. A jóisten vélhetően így jelzett, hogy rossz úton járok. Ráadásul közvetlenül a diploma után megnősültem, 2000-ben megszületett a lányom, s már nem lehetett az addigi felelőtlen életet élni. Jött a nagy rádöbbenés. Mindent bevállaltam, amit lehet. Szürreálisnak tűnt persze a nagy külföldi koncerttermek után, de csinálni kellett. Nappal gyakoroltam, zenét írtam, hangszerelésekkel foglalkoztam, este hétkor pedig bementem az étterembe, és éjjel tizenegyig örökzöldeket zongoráztam.”

A vendéglátózásból többek között Balogh Kálmán segítette ki, meghívta a Gipsy Bandjébe zongorázni, később beajánlotta maga több zenekarba. Aztán Borbély Mihály révén bekerült a hazai etnojazz vérkeringésbe, az elmúlt években megszámlálhatatlan formációban játszik/játszott, többek között a Borbély Műhelyben, a Dresch Quartetben, a Palya Bea Quintetben és a Mitsoura zenekarban. Olyan világsztárokkal muzsikált, mint Herbie Mann, Chico Freeman, Steve Colman, Archie Shepp vagy Uri Caine. Szakcsi Lakatos Bélával 2004-ben duólemezt készített, de kísérte Szalóki Ágit, Herczku Ágit és Bognár Szilviát is. Nem maradt hűtlen a klasszikus zenéhez sem, szólistaként a varsói, a hamburgi és a torinói filharmonikusokkal, illetve az Orchestre de la Suisse Romande-dal lépett fel, tavaly a világhírű Yehudi Menuhin fesztiválon szólókoncertet adott, utóbbi helyre jövőre is visszavárják.

2006-ban létrehozta a Lukács Miklós Quintetet, olyan muzsikusokkal (Bacsó Kristóf, Szalai Péter, Szandai Mátyás, Dés András), akikkel korábban is szeretett együtt játszani. Nagyon ütőscentrikus saját zenét, kellően újszerűt, kísérletezőt. Nagy lendülettel kezdtek, a 2007-es MOL Jazzfesztiválon például a nyitókoncerten játszhattak a Művészetek Palotájában, legutóbb az őszi fesztiválon léptek fel, óriási sikerrel. Írta is az egyik kritikus: ha Lukács Miklós a kvintettjével többet játszik, igencsak jelentős közönségsikerre tehetne szert.

„Hogy miért nem lépünk fel sűrűbben? Ha valami olyat csinálsz, amit nem tudnak kategorizálni, hatszor nehezebb az utad. Nekem pedig se időm, se energiám arra, hogy állandóan győzködjem a szervezőket. Zenésznek tartom magam, az a feladatom, hogy a színpadon a maximumot nyújtsam. Ha kell, minden este meghaljak. Ezt várom a kollégáimtól is. Az önmenedzselésre azonban alkalmatlan vagyok. Így marad az, ami eddig: megyek, ahova és amilyen formációval hívnak.”

Bookmark and Share

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016