Szabados György - A szent főnixmadár dürrögései

Szabados György zeneszerző és zongoraművész a magyar free jazz doyenje. A nagymarosi orvos a hagyományos jazzritmust a magyar népzene asszimmetrikus ritmikájával felcserélve valóban sajátos magyar jazziskolát teremtett. A hatvanas évek elejétől - Európában is - az elsők között kisérletezett az úgynevezett szabad zene koncepcióval, melyben makacsul hisz, s az idő, úgy látszik, őt igazolja. 1972-ben San Sebastianban kategóriájában első díjat kapott, s 1975-ös bemutatkozó nagylemeze, Az esküvő kétségkívül korszaknyitó a műfaj hazai történetében. Alkotói magatartását - ahogy egyik kritikusa találóan megfogalmazta -, nem a sértettség, hanem a szíszüphoszi attitüd jellemzi, méghozzá Camus-i értelemben, vagyis boldognak kell képzelnünk őt, mert abból az emberfajtából való, akinél a „magaslatok felé törő küzdelem egymagában elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szívet”.

  • Akkor születtél, amikor kitört a második világháború. Gyerekként élted át az ostromot, majd az azt követő megpróbáltatásokat. Eszmélésed ideje tehát elég megrázó korra esett.

Valóban, már pelenkás korunk rendkívül éberré tett bennünket, és azt tapasztaltam, hogy azok az ismerősök, akik megjárták a Gulagot, vagy a magyarországi táborokat - és akadt ilyen a családban is -, azok hihetetlen friss szellemű emberek maradtak. Általában hosszú kort éltek meg, igaz, rengeteg betegséggel megmerve, de tiszta fejjel. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy az jó volt, de ők teljesen kimaradtak a jóléti társadalom elkényesztetettségéből, nekik minden percben meg kellett küzdeniük az egzisztenciájukért, ezen kívül pedig megtapasztalták, hogy az ember lényege nem önmagában, hanem önmaga fölött van valahol. Hogy a sors keze nagyon is létezik. Akárminek hívjuk.

  • Klasszikus zenei nevelést kaptál, az ötvenes években mégis a jazz felé fordultál. Az akkori rendkívül kötött világban ez jelentette a szabadságot?

Hogyne. Ígéretes valami volt, megéreztem benne azt a felhőtlen elragadottságot és azokat a belső erőket, amely a jazz éltetője. Még akkor is, ha tudjuk, az életben semmi sincs önmagában, a fekete együtt él a fehérrel, vagy ahogy Keleten mondják, a dolgok Jin és Jang viszonyrendben vannak. Ez a nagy elragadottság és féktelen öröm például a legtöbb amerikai muzsikusnál összekapcsolódott a kábítószerrel is, amelybe javarészt belehaltak.

  • A legenda szerint életedben 1963 jelenti a fordulópontot. Ekkor történt, hogy a híres Dália Klubban Publik Endrével egyszer csak leültetek, s azt javasoltad neki: „mit szólnál ahhoz, hogyha úgy játszanánk, hogy semmit sem beszélünk meg, csak játszunk”. S ezzel tulajdonképpen megszületett a hazai free jazz, vagy más néven szabad zene.

Ez jóideig személyes ügy maradt, hisz Publik hamarosan disszidált Svédországba. Csak a hetvenes évek elején társult hozzám egy-két muzsikus -  Ráduly Mihály, Vajda Sándor, Friedrich Károly, Kimmel László -, akik sok fekete zenét hallgattak, így kaptak bátorítást és visszaigazolást, és a koncepciót is magukévá tették. Aztán jöttek a fiatalok - Dresch Mihály, Lőrinczky Attila, Benkő Róbert -, egy darabig Tarkó Magda klasszikus énekessel is dolgoztam, akárcsak a Kassák Kortárs Zenei Műhelyben, Melis Lászlóval, Szemző Tiborral, Körmendy Ferenccel és másokkal.

  • Jazznek lehet még egyáltalán nevezni azt, ami játszol?

Jómagam régóta nem hívom annak. Inkább improvizatív zenének. Rá kellett ugyanis jönnöm, hogy ha izmusokról izmusokra vándorolva formákban keresem a megoldást, akkor sehova sem jutok. A dolgok lényegét kell megragadni, s ez nem más, mint az Ember, illetve az ember tudatának állapota, hiszen belőle fakad minden. Mint ahogy a történelemben számtalanszor tetten lehetett érni, hogy apró tudati és mentalitásbeli változások hihetetlen korszakokat hoztak létre. Az alaptörvények mindig maradnak, csak más lesz - divatos szóval élve - az attitűd. A zene vonatkozásában ez azt jelenti, hogy be kellett látni: az ember nem úgy él - ahogy tanultuk -, nem kis hülye senkiként születik, küzd egész életén át, hogy megvalósítsa önmagát, s halála előtt néhány órával elszámol magában, hogy elérte célját, vagy sem. Az ember fordítva él: teremtett lény, készen születik, minden nagyszerű képességgel felruházva. Ilyen értelemben mindnyájan valami azonosból jövünk, és ezt a nagyszerűséget aztán fenn kell tartanunk halálunkig, miközben kibontjuk és tudatosítjuk.

  • Az ember tehát zeneileg is készen születik?

Pontosan, csak ezeket a képességeit ki kell bontani. És a benne feszülő erőknek direkte kell megszólalniuk. Nem úgy, hogy előtte belekényszerítik mindenféle stílusokba és izmusokba. Napjaink zenepedagógiának szerintem az a legnagyobb hibája, hogy olyan dolgokat kanonizál, amelyek egész egyszerűen nem vigasztalják az embert. S nem sarkallják arra a növendékeket, hogy (élet)korukat a legmélyebben megértsék, s ahhoz méltó zenét szerezzenek.

  • A hazai zene-, illetve jazzoktatásról is ilyen borúlátó a véleményed?

Nehezen beszélek erről, mert olyan időket élünk, amikor minden megnyilatkozás mögött a politikai hátteret keresi az olvasó. S ez önmagában tragédia. Abban a pillanatban, amikor az élet, illetve annak szebbik, a megvalósítandó álmokból fakadó, belülről rugdaló és szorító része is érdekek és egzisztenciák hadi terepévé válik, ez a kultúra halála, a halálhoz vezető út nem is tudom hányadik stádiuma.

  • Igen, de a tehetség végső soron őrület és megátalkodottság kérdése, s felül tud emelkedni a mindennapok acsarkodásain.

Ez igaz, de nem mindegy, hogy milyen áron. Jó száz év óta kevés ember van, aki hajlandó valamilyen szent ügyért meghalni. Ugyanakkor mégiscsak beszélünk kell az oktatás szerintem siralmas állapotáról, hiszen jó ideje minden óriási változásban van, és ezeket a változásokat követni kell. Nem úgy, hogy csak találkozunk, hanem úgy, hogy szembesülünk is velük, átengedjük érzékeinken és tudatunkon, s megmérjük őket magunkban. Nyitottnak, nyitottnak és harmadszor is nyitottnak kell lenni. Valószínűleg a Teremtésben minden, ami van, úgy van jól, ahogy van, ebből következik, hogy a folyamatokat és a változásokat nem lehet kizárni és kisistenként eleve ítélkezni bármiről, akármilyen is az. Sajnos a magyar szellemi életben ma még mindig kisistenek másokat betonba taposó ítélkezése folyik. Ez nem a végek dicsérete, hanem a végek nyomorúsága. Akármerre jártam hazánkon kívül, mindenhol azt tapasztaltam, hogy abszolút más gondolkodású, más zenéjű emberek a legnagyobb érdeklődéssel hallgatták egymás muzsikáját és nem abból indultak ki, hogy aki nem a mi körünk zenéjét műveli, az eleve kitaszíttatik.

  • Igen, de ez a zene lényegét és minőségét szerintem nem nagyon érinti.

Az igazi tehetség természetesen maga tanul, s ő tudja, hogy neki mire van szüksége, s az igazi tehetség nem csak biológiailag kiemelkedő képességű, hanem szellemileg és lelkileg is. A híres orosz zenepszichológus, Tyeplov Magyarországon az ötvenes (!) években megjelent könyvének első harmada sem a zenéről szól, hanem arról, hogy milyen ember a zeneszerző és a muzsikus. Hogy él, milyen szokásai vannak. Ma már ugyan egy hűlt világban élünk, ahol a művészet elsősorban a virtuózkodások és kunsztok terepe, de a a zeneoktatás abból a szempontból is nélkülözhetetlen, hogy a születetten magas képességű gyerekeket a zene segítségével magas szinten tartsa és tudatosan kiművelje, de legalábbis hozzásegítse. Egyrészt technikai, másrészt szellemi értelemben. S ezen a téren katasztrófális bajok vannak. Idegen nyelvet nem lehet addig megtanulni, amíg a saját anyanyelvünket sem beszéljük. Ugyanez a helyzet a zenei anyanyelvvel is, melynek elsajátítása érzésem szerint ma nem történik meg kellően, s nem is kényszerül rá a muzsikus.

Arról nem is beszélve, hogy a különböző szintek egymással keverednek. Ahogy a kinyilatkoztatások nyelve fogalmazási értelemben a legegyszerűbb, ugyanúgy a legmagasabb rendű zenék is zeneileg a legegyszerűbbek, legpontosabbak, legtranszparensebbek. Tehát nem Mozarttal kell kezdeni az oktatást, hanem úgy, ahogy a kisgyerek maga akar megszólalni. A természet is így működik, s mi a természet része vagyunk, akár tetszik, akár nem. Annyira absztraktak sosem leszünk, hogy meg tudnánk szüntetni éhségünket, szomjúságunkat, s mindazt, ami hozzá köt bennünket. Nem véletlen, hogy egyes ősi kultúrák tanításai szerint a zene előbb volt, mint az isteni teremtés. Tehát mindenekelőtt való. Szerintem azonban valójában nem a hangok, hanem a mozgás az, amin keresztül elsősorban kommunikál az ember. S miután mindenben zene van, mert mindenben mozgás van, a kettő valahol egy. Nem szabad elszakítani őket egymástól. De ebben semmi új nincsen, végül is az egész Kodály-koncepció, a Zene mindenkié gondolat mélyén ez van, csak azt sikerült mára teljesen elsorvasztani.

  • Talán azért, mert a hatalom mindenkori birtokosai tisztában vannak vele, hogy a zene mekkora hatalom, s mekkora a szerepe a társadalmi rend fenntartásában. Nem véletlen, hogy a kínai bölcsek szerint az alaphangokat meg kell őrizni, mert azok megváltoztatásával összeomlik a birodalom. S hogy a zenének akkora szerepe volt a szertartásokon és a régi korok társadalmi életében. Mint ahogy az sem véletlen, hogy a görög nevelésben - mely sokak szerint a legtökéletesebb valósította meg a lélek és a test harmóniáját - a zene központi helyet foglalt el, s Platon - más görög bölcsekkel együtt - a zenét államfenntartó erejűnek ítélte meg.

Ez így van. Ma embermilliárdok hallgatják és nézik azt a tömegzenét, ami a világon évtizedek óta készül, s a világpiacot gyakorlatilag hegemonisztikusan uralma alatt tartja. S melyben effektíve semmi felemelő nincs. Maximum „cumi”. Tehát az ösztönélet irányába hat. A védikus tanítások szerint a zenének - mint mindennek - a legvégső lényege egy pulzáció, egy vibráció, ezért mélyen hat, és ellenőrizhetetlenül manipulálható. Ezért nem mindegy, hogy a zene harmonikus-e és nemes-e, annak melodikussága, illetve pulzációja milyen természetű. Egy „gépfegyverropogás”, mely főleg a heavy metál zenét jellemzi, eleve halálos, tehát nem életdimenziójú. Az élet ugyanis mindig rugalmas, feszes és ugyanakkor lágy. A holt anyag az, amely tehetetlen, merev és élei vannak.

  • Ezek a zenék azonban agresszivitásukban és sablonos gondolkodásmódjukban - bár nem túl magas szinten - a körülöttünk lévő világot tükrözik.

Lehet, de napjainkra nem csak az embereket, hanem magukat a zenészeket is sikerült elhülyíteni. Pedig aki valóban zenészként született, az tudja, Gustav Mahler például a büdös életben nem írt volna más zenét, mit amit írt. Az ő egész lelki beállítottsága, gondolkodása, az eszményei, a hallása, a ritmusérzete nem engedte volna meg, hogy kisarkított jelenségekbe fulladjanak zenei művei. Az ilyen funkcionális dolgoknak, mint a metálnak - vagy ahogy én nevezem, sötét zenének - nagyon is átgondolt a szerepe. Célja a fogyasztói társadalom kialakítása, illetve az ahhoz szükséges tömegviselkedés alacsony szinten tartása. A világ kormányzatai, és az őket kiszolgáló tanácsadó emberek, azok, akik kellően elmélyednek ebben, nemzetközi viszonylatokban is, pontosan tudják, hogy milyen játszmának a része ez az egész.

  • Térjünk vissza az oktatáshoz. A zenei anyanyelv elsajátítása után szerinted mi a következő lépcső?

Ma már elengedhetetlen, hogy a világ legkülönbözőbb zenekultúráival megismerkedjünk. S ez - merem állítani - a magyar zeneiség alapján abszolút könnyű. Az angol vagy német zenei anyanyelvvel szemben ugyanis a magyar sokkal inkább többirányú, sokkal ősibb, s bár eredete a múlt homályába vész, saját élete van, mint egy fának. Mindig lehullajt valamit, mindig új ágakat növeszt, a lényege azonban nem változik, maximum bizonyos artikuláció-változások figyelhetők meg benne. A magyar zeneiség abszolút nyitott, még akkor is, ha egyesek azt állítják, hogy zárt. Vannak persze olyan törvényei, amelyek látszólag zártságra utalnak, de azok a törvények azért olyan kemények és mozdíthatatlanok, mert azok tartják mindenfelé nyitottnak. Olyan, mint egy gömbcsuklós csatlakozású rendszer, melyet minden irányba lehet forgatni, de ugyanaz marad.

A magyar zene - akárcsak a magyar nyelv - rendkívül hajlékony, mégis pontos és árnyalt, s - ami a legfontosabb - befogadó. Bethlen Gábor udvari zenéje, a széki muzsika vagy a református zsoltárok mind kultúrák érintkezéséből jöttek létre. Az előbbi olasz muzsikusok erdélyi környezetben alkotott műve, az utóbbi pedig a gregorián és az ősi magyar éneklés kapcsolatából született. S mindkettő ugyanazon a szellemi-lelki emésztési folyamaton ment keresztül, s ma már a két különböző hatást nem lehet egymástól elválasztani. Ehhez azonban hosszú idő kell. Amikor például a buddhista zene Japánba került, hatszáz évbe telt, amíg a japán zeneiség - mely szintén ősi - megemésztette ezt a hatást, és megszületett a japán buddhista zene. S még a csontrendszerben is 1200 év az az idő, amelyen belül bármilyen rassz lép egymással házasságra, a génállományt mélyen nem változtatja meg. S ha 1200 év után nem jön ráerősítés, a két hatás újra szétválik.

  • Közel száz éves története során a jazz is számtalan hatást emésztett meg.

Igen, de ott tulajdonképpen sosem tűnt el a "fekete alap . Annak ellenére, hogy a fekete zenészek is foglalkoztak indiai zenével - John Coltrane életművének kétharmada például nehezen érthető meg a védikus tanítások ismerete nélkül, s ő már tulajdonképpen rágákat fúj -, a gyökerek megmaradtak. S bár létezik olyan akarat Magyarországon, amely azt szeretné, hogy a magyar zeneiség ne domináljon túlságosan a hazai jazzéletben, véleményem szerint ez meglehetősen szűkös gondolkodás. Az import dolgokat ugyanis mindig idegennek fogják érezni a hazai hallgatók és a zenészek.

  • Gonda János, aki a magyar jazztanszakot 1965-ben megalapította ugyanakkor szintén azt az álláspontot képviseli, hogy mindenre nyitottnak kell lennünk.

Lehet, s bár becsülöm az ő törekvéseit, sok minden kérdésben nem értek vele egyet. A hazai jazzoktatás szerintem csak stúdium, s nem helyeznek kellő hangsúlyt a szellemi képzésre, vagy ha teszik is, érzésem szerint nem jó megközelítésből. Egy szórakoztatózenész is - mert főként azokat képeznek - akkor jó muzsikus, ha az adott feladatkörében „szent” zenét csinál. Akkor tökéletes, ha úgy szórakoztat, hogy megemeli az ember kedélyét is, s „megváltja” az adott helyzetben és pillanatban. Ehhez nem elég az, hogy zeneszerzési ismereteket tanuljon. Sokkal több energiát igényel a pozitív látás, a magatartás, a lélek jó állapota, mint hogy hogyan mozog az ujja. S sajnos ez nem csak a zenei oktatásban, de a máshol is hiányzik. Az orvosi egyetemen most alakult magatartás-lélektani tanszék, amely ezért jött létre, s vezetői tudják: egy nemzet nem élhet úgy tovább, hogy önmagával és a világgal szemben csak negatív képzetei vannak.

Amikor ezzel az improvizatív zenével kezdtem el foglalkozni, a puszta emberből indultam ki. Ez a muzsika igenis elismeri és tiszteli, hogy az ember csodálatos lény, és csak akkor fog belőle megszólalni az istenhez való soha sem tökéletes, de arra törekvő hasonlatossága, ha teremtő részvételű ember lesz és átéli magában az egész teremtést. Mint ahogy a fogantatástól a születésig valamennyien átéljük az egész filogenezist. Annak minden szépségével és felelősségével. A művészet ható erő és eszköz. Tévedni bocsánatos, de sosem lehet a dolog öncélú.

  • Sosem estél még kísértésbe? Sosem keseredtél el? Sosem gondoltál arra, hogy alkalmazkodj a külső világ elvárásaihoz?

Természetesen néha igen. El-el keseredtem, de soha nem terített le a dolog.

  • Pedig, amikor elkezdted, sokáig szélmalomharcnak tűnhetett az egész.

Ez engem sosem zavart. Valószínűleg azért sem, mert ilyen természetű vagyok, így születtem, ilyen réveteg kedéllyel. Az égbenézés nálunk jószerivel családi vonás. Kamaszkoromban nagyanyámmal éveken át jártunk ugyanabban a cipőben. Pedig ő több nyelven írt, beszélt és olvasott, csodálatosan zongorázott, tehát igazán dukált volna neki legalább egy pár cipő. És mégis mosolygós ember volt. Mert tudta: az életet úgy kell végigélni, ahogy az adatik. Aki állandóan horzsoltan él, az még sokat fog szenvedni, mert önző ember. Nem tudja még azt, hogy mi a világ, s hogy mi is az: alfa és omega.  Az ember nem válogathat. Különben csak lázadó lesz. Lázadó, és nem forradalmár. A lázadás ugyanis negatív pozíció. Romboló attitűd, melyet ha az ember nem tud átalakítani pozitív hozzáállássá, akkor nyomorult lesz ez az élete, s ha hisz a reinkarnációban, akkor a többi is. Mert minden újjászületésében ugyanazokkal a nehézségekkel kell majd megbirkóznia, míg le nem győzi magában ezt a kísértést.

  • Az sem bántad, hogy végső soron egész életedben a műfaj perifériáján kellett mozognod?

A műfaj sosem érdekelt. A világ nem műfajokban élt, hanem személyekben, vonulatokban és kvalitásokban. A műfaj csak kereskedelmi fogalom. Az embernek meg kell találnia a módját, hogyan lehet megszabadulni a rabságoktól. Műfajban gondolkodni a rabság eléggé primitív formája.

  • A totalitás felé törsz tehát?

Ez vagy benne van az emberben, vagy nincs. Bár születetten mindenkiben benne van, csak aztán elfelejtjük, elfelejtetik velünk. Az, hogy valaki a maga természetét, gondolkodását és sorsát tisztán lássa, rettentő nehéz munka. Szondi Lipót, a magyar származású Svájcban élt pszichológus azt mondja: az emberben a szabad akarat talán egy százalék. Ez érdekes módon összecseng az evangéliumi tanítással, de ez az egy százalék az, ami valójában az ember élete. Ma az emberek túlnyomó többsége a mindenkiben valamilyen arányban meglévő, lefelé húzó atavisztikus erő rabságában él, s ez az egy százalék az, amely esélyt ad, hogy kilépjünk belőle. Ez tehát borzasztóan nagy szellemi erőfeszítést igényel, de voltaképpen ez az élet igazi értelme. Az improvizatív zene bámulatos módszer és eszköz arra, hogy aki műveli, az magában ezt a sok-sok éves szellemi folyamatot végigdolgozza, s pozitív szemléletet kapjon. Egész másként viszonyul a különböző zenékhez is, hiszen sosem hagyta el a magában lévő teljességet. Mindig közelít, olyan mintha mindig minden önmagában lenne, csak még nem foglalkozott ezzel az oldalával.

  • Ez azt jelenti netán, hogy minden, ami a világtörténelemben, a művészettörténelemben, a stílustörténelemben stb. tetten érhető, az a léleknek és a szellemnek ezen a mélyen átélt tudati sorsán nyugszik: Hogy minden mögött a teljességre való beágyazottságunknak ez az éber figyelme húzódik meg, s hogy a folyamatok tulajdonképpen bennünk dőlnek el, s ami látható, az csak jelzés, s csupán tünet?

Pontosan. Zenetörténeti szempontból érdekes, hogy az improvizáció bizonyos korszakokban egyszerűen ki van iktatva a zenéből. Rendszerint akkor, amikor egy kultúra a zenitjén van és kialakult az a formakincse, amit kanonizálni akar. Ez az időszak általában egybeesik egy adott hatalmi berendezkedéssel. S amikor az hanyatlani kezd - egyszer mindennek vége -, hosszú ideig a legdrasztikusabban ragaszkodik a kitüntetettségekhez, a kialakított szabályokhoz, mert érzi a vesztét. Ma az európai kultúrának ezt a korszakát éljük.

  • Ez a folyamat régóta tart, hiszen a század elején Spengler megírta, igen átfogóan és érzékletesen, a Nyugat alkonyát.

A dolog szerintem már ennél is régebbi. Mint A zene kettős természetű fénye című tanulmányban jó tíz esztendővel ezelőtt megírtam, a hanyatlással már Goethe is foglalkozott. S aki mindezt a zene nyelvén megmutatta: Beethoven. Ahogy hihetetlen erővel felépítette szimfóniáit, tipikus európai gondolkodásra vall. Megérezte, hogy az a mentalitás, mely maga akarja az istenhez hasonlóan felépíteni a világot, teljesen és azonosan sosem sikerül. Hiába hozta létre csodálatos többszólamú műveit, akárhogy akarta, nem lett belőle "gömb , csak megközelítés. Az egyszólamban azonban minden egyszerre benne van. S ez már filozófiai kategória. Az archaikus világ egyik sarkköve. Egyszerre tartalmaz mindent, s nincs ellentéte, hiszen maga a világ. Az egyszólamon belül lehet artikulálni, kifejeznie dolgokat, de ez csak belső viszonylat. És sokkal magasabbrendű gondolat, mint az a hivalkodás, hogy én magam sokból majd összetákolom az egészet. Beethoven - lévén zseniális művész és elme - erőnek erejével, különböző zenei módozatokkal próbálkozott. Nála a mű minden pontján horizontálisan (dallamban) és vertikálisan (akkordban) is tökéletesen fel volt építve. Az alkotás így szerkezetileg dupla abroncsba van foglalva. Megpróbálta megközelíteni az isteni dimenzió tökéletességét, de ebbe - mint a többi nagy elmének - hősiesen beletört a bicskája. S a romantika éppen azért jelentett külön korszak, mert a művészek rádöbbentek, hogy a transzcendencia felé önmagunkban tovább kell keresgélni.

De nem akarom ennyire zenetörténeti vonalra vinni a szót, annyiban azonban mégis kapcsolódik ez a jazzhez, hogy ez a belső problametika akkor tört be ebbe a képletbe, amikor a századfordulón a fehér kultúra rádöbbent, ki kell lépnie önmagából. Megindult egy óriási nyitás Kelet és Afrika felé, melyet aztán a második világháború időlegesen lezárt. S ezzel a nyitással együtt tört be a fekete zene Párizsba, részben Gershwin, részben a New Orleans-i big bandek és a gospelénekesek révén.

  • Koncertjeiden sokszor sok zenésszel és nagyon sok hanggal dolgozol egyszerre. Hogyan lehet, hogy mindezek együttese egyrészt sosem hamis, másrészt a zene nem válik kakofóniává?

Egyszerűen arról van szó, hogy a hangi világnak van egy nem zenei (zörej) és egy zeneies része. Utóbbi esetében az ember önmagán átöblítve olyan kapcsolatrendszereket él meg és művel ki, s tesz hozzá személyes érzéseket és a hatásnak különböző ismert elemeit, hogy azon keresztül a dolog abszolút konszonáns, s nyilván mi már gyakorlattal rendelkezünk ahhoz, hogy a zene általunk ebben a zeneiségben formálódjon.

  • Ha jól tudom, idehaza elsőként kísérleteztél a preparált zongorával.

A preparált zongorát nem a konstruktivitás miatt csináltam, hanem azért, mert úgy éreztem, a normál zongorával ellentétben, ez elfojt bizonyos dolgokat. Mert az igaz hang, (az igaz eszmények), az álom le van csipeszekkel fedve. Ami azonban a játék során mégis átüt. Ez volt az érzéki alapja az egésznek. Aztán rájöttem arra, hogy az így létrejövő hangzás teljesen az archaikus zenei világhoz kötődik. A gamelánhoz, a koboz hangzásához és így tovább. Amikor ezt megcsináltam, még nem hallottam Cage preparált darabjait, csak később, de örömmel állapítottam meg, hogy ez a probléma mást is foglalkoztat. Én viszont soha nem torzítottam a preparációval a hangzást, hanem mindig igyekeztem esztétikussá, harmonikussá tenni az egészet.

  • Műveid fő jellegzetessége a rubato és parlandó ritmus. Tudatos?

Igen, ezek azok az ajtók, amelyeken át lehetett lépni. A jazz-zene a feketék nagyon kötött ritmikájú világa, és ahhoz, hogy a magyar zeneiséggel össze lehessen hozni a jazz-zene által megvont improvizatív környezet hevületét és közérzetét, ahhoz a guisto, tehát táncos, kötött ritmikán keresztül nem vezetett út. A rubato szabadon kezelhető ritmikájú játékmódot jelent, a parlando a szöveghez kötött lejtetést. A lényege, hogy a lélegzés, s az ember érzelmi hullámzásainak megfelelően működik. Ez már kozmikus emberi dimenzió, amelyre bármi beültethető és ezen az alapon a különböző kultúrák antagonisztikusan ellentétesnek tűnő ornamensei úgy találkozhatnak, hogy természetes eggyé válhatnak.

  • Műveidben a rítusnak, a rituáléknak is nagy a szerepe.

A rítus fontos mint közösség-összekapcsoló és -teremtő erő. Számomra ma csak a „szent”  zene érdekes, csak azt szabadna írni és játszani. Ez a dolog komolyságát és alázatosságát jelenti. Amikor az öreg zsidó rabbitól megkérdezték, hogy az emberek ma miért nem hisznek istenben, azt mondta: azért, mert nem tudnak olyan mélyre hajolni, hogy találkozzanak Istennel. Öntelt gőgős világban élünk, a saját sírunkat ássuk. Ha lesz korrekció a világtörténelemben, ezen a ponton lesz. Ha hűek leszünk a bennünk élő Istenhez.

 

---------------------- 

 

Kapcsolódó anyagok:

Szabados Quartet: Esküvő >> - 303 magyar lemez, 2008.

Szabados György: Elfelejtett énekek >> - interjú, 1996. július

Szababos György: A szent főnixmadár dürrögései >> - interjú, 1995. július

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016