Életút-interjúk #16 - Dresch Mihály

Fotó: BMC

Nem tartja magát műfajteremtőnek, pedig nagyon is az: nincs még egy alkotó, aki így ötvözné az amerikai fekete jazz harmóniamozgását és improvizációs technikáját a magyar népdalkinccsel és lelkülettel, akinél e két egymástól távoli világ ennyire míves és természetes egységet alkotna. Aki tényleg ennyire hamisítatlan „magyar jazzt” játszana. Dresch Mihály (1955) számára a zenélés persze mindig is személyes identitáskeresés volt, befelé élt, belülről építkezett, konokul, következetesen járta a maga útját, függetlenül attól, hogy az mennyire tűnt korszerűnek vagy sikeresnek

Dresch Mihály – életútinterjú

Készítette: Jávorszky Béla Szilárd
A beszélgetés időpontja: 2019. június 28, Sóskút
Szerkesztett, tömörített, kiegészített, lábjegyzetelt változat.

Az origó 1955. július 10., ekkor születtél Budapesten. Milyen család környezetben?

Édesapám – akit szintén Dresch Mihálynak hívtak – kőműves sváb családból származik, a nagyszülők eredetileg Bonyhádon laktak, aztán Tinnyére kerültek, ahová egykoron Kossuth Lajos is száműzte magát, végül Óbudán kötöttek ki. A nagyapámmal – akit szintén Dresch Mihálynak hívtak – már középiskolás korában, a tanulás mellett együtt dolgozott (akkoriban keményebb idők jártak), édesapám gyerekkoromban sok helyen mutatta a városban, például a Bajcsy-Zsilinszky úton, hogy a brigáddal mely épületek kivitelezésében vettek részt. Aztán később felvették a műszaki egyetem építészmérnöki karára, onnan vitték el katonának, így került Berettyóújfalura, ahol megismerkedett édesanyámmal.

Édesanyád családja ezek szerint berettyóújfalui?

Nem, ő Földesről származik. Tipikus alföldi parasztcsaládból, melyben a nagyapámat Dudás Lajosnak hívták, és már nagyon régen meghalt.

Az ő tiszteletére hívtak Téged egykoron Dresch Dudás Mihálynak?

Igen, amikor nagyapa meghalt, néhány évre felvettem a nevét, mert ugyan született egy kisfia, de csecsemő korában meghalt, így fiúgyermek nélkül maradt, és gondoltam, legalább ebben a formában tovább viszem a családi nevet. Amúgy hárman voltak lánytestvérek, a keresztanyám már meghalt, az idősebb nagynéném (Teréz néni) épp idén tölti be a századikat, a jelenleg Szentendrén élő anyukám pedig bőven nyolcvanon túl van. Nem sokkal azt követően, hogy megismerkedtek édesapámmal, megérkeztem én is. Édesapámnak amúgy szintén két nővére volt, velük azonban nem tartottam a kapcsolatot, azt hiszem, egyikük sem él már. Ahogy az utóbbi időkben Földesre sem járok, hisz a nagymamáék és a keresztmamám már réges rég meghaltak, a másik nagynéném pedig öregek otthonában él.

Egyedüli gyerek vagy?

Igen, nem lett testvérem. A szüleim nehéz körülmények között éltek, albérletben laktak, folyamatos megélhetési gondokkal küzdöttek, úgyhogy nyolcéves koromig a nagyszüleim neveltek, akik ennek kifejezetten örültek. Amúgy is jó megoldásnak tűnt hozzájuk kerülnöm Földesre, hisz a keresztanyámnak nem volt gyermeke, így mindannyian kellő szeretettel neveltek, mondhatni, aranyéletem lett. Pedig hát őket sem kényeztette el az élet, akkoriban a tradicionális paraszti lét még javában működött, például a nagyszüleimhez csak 1960-ban vezették be a villanyt. Sokáig rádiójuk sem volt, csak a néprádió szólt a faluban. A mai fiataloknak nehéz elmagyarázni azt az időszakot, amikor délben a tanácsházán bekapcsolták a híreket, és az egész falu hallgatta azt a kis dobozt.

Az első zenei élmények mikor és hol értek?

Földesen, lakodalmakban. A szomszédos településen, Kabán ugyan játszottak cigányzenészek, de Földesen nem. Több zenekar is működött a faluban, többek között egy rezesbanda és egy vonószenekar, amelyet az órás Jenei Miklós bácsi – amúgy rokon – vezetett. Brácsa, bőgő, hegedű, időnként mintha cimbalom is szólt volna, de alapvetően hármasban muzsikáltak. Ebben a zenekarban brácsázott korábban anyám nővérének, Teréz nagynénémnek a férje, aki aztán a második világháborúban elesett a Don-kanyarnál.

Édesanyám másik nővére, a keresztanyám viszont remekül főzött sok személyre, úgyhogy gyakran fogadták meg lakodalmakba szakácsnőnek. Ő pedig szinte mindig mindenhová vitt magával. Így kiskoromban rengeteg lagziban jártam, persze sokszor lefektetett, és elaludtam a felnőttek között, de remek alapélményeket szereztem. Emlékszem, az egyik zenekarban szaxofont és tangóharmonikát is hallottam, előbbin Pércsi Dani játszott, aki mellesleg hegedült is. Nagyon tehetséges zenész, legutóbb tíz éve találkoztunk, akkor még mindig ugyanúgy lagzikban játszott.

A repertoár milyen jellegű lehetett?

Ahogy visszaemlékszem, eléggé vegyes műsort nyomtak, rengeteg újstílusú nótát játszottak. Ekkoriban még Földesen működött a hagyományos lakodalmi forma: templomi esküvő, sátor, vőfély, mennyasszonytánc, satöbbi.

Pesti kamaszként is jártál vissza Földesre?

Hogyne! Egészen addig, míg a nagyszüleim meg nem haltak. Mint említettem, elég nagy szegényekben éltek, amelynek volt politikai vetülete is, nagyapám ugyanis 1956-ban visszakérte a tíz hold földjét, amit a Kádár-rendszer azzal honorált, hogy sosem kapott nyugdíjat. Úgyhogy nagyapámék még nyolcvan felett is járhattak ki a téeszbe kapálni. A nyári szünetben segítettem nekik. De ez számomra nem jelentett terhet, nagyon szerettem velük lenni, meg imádtam a földesi légkört, ahol tényleg remek dolgom volt.

Mikor derült ki, hogy van zenei tehetséged?

Viszonylag korán. Ekkor már Budapesten a szüleimmel laktam, akik sokféle zenei stílust hallgattak. Sokat jártak a Zeneakadémiára, közben meg szerették a cigányzenét és az operettet is. Így – még szintén gyerekkoromban – rendszeresen lejártunk a Nyugati pályaudvar restijébe (ma McDonald’s működik a helyén), ahol vasárnaponként ebédidőben Kozák Gábor József és népi zenekara muzsikált. Hat fős nagy banda volt, a prímás és segédprímás mellett csellós, cimbalmos, klarinétos és brácsás is játszott benne. A szüleimmel törzsvendégnek számíthattunk, és a zenekar csellistája többször is odament anyámékhoz, hogy látja, a gyerek nagyon érzékenyen rezdül a zenére, érdemes lenne taníttatni.

És taníttattak?

Hát nem. Apám azt mondta, előbb legyen képesítésem, úgyhogy az általános iskola után beírattak a csepeli gépipari technikumba. Érettségi után a Fehérvári úti Beloiannisz Híradástechnikai Gyárba kerültem. Már ott dolgoztam, mikor felvételiztem a jazzkonziba, ahová először előkészítő szakra vettek fel, majd egy évvel később már járhattam rendesen szaxofonra.

Ezek szerint addig nem is tanultál zenét intézményes keretek között?

Nem, csak magánúton Eleinte Kraszna Lászlóhoz jártam Zuglóban, aki az Állami Hangversenyzenekarban ugyan klarinétozott, de simán bevállalta, hogy megtanít szaxofonozni.

E két hangszert szoktál váltóhangszernek is nevezni…

Klarinétos tudással valóban könnyű a szaxofont tanítani. A szaxofon bizonyos értelemben egyszerűbb hangszer – a klarinét kvintváltós, a szaxofon viszont oktávváltós, tehát egyszerűbb eligazodni rajta. Kraszna László egy év után Herrer Pált ajánlotta maga helyett, hisz amúgy is az ő általa írt szaxofoniskola füzetkéből tanultunk. Felhívtam hát az akkor már eléggé idős Herrer Pált, akinek a Marczibányi tér feletti lakásába zsinórban jártak a növendékek, egyik magánóra követte a másikat.

Miért épp a szaxofonra esett a választásod?

A gépipari szakiskolába az egyik osztálytársamnak, Nagy Lászlónak már voltak jazzfelvételei. Meg néhány Downbeat magazinja. Nem tudom, honnan szerezte – mai fejjel egészen szürreálisnak tűnik, hogy a hetvenes évek elejének Magyarországán egy középiskolásnak ilyen irányú legyen az érdeklődése. Ő fertőzött meg. Először Frank Zappa felvételeket nyomott a kezembe, a hetvenes évek eleji jazz-rockos korszakából, az egyik albumon hallottam egy szaxofonszólót, és nagyon megtetszett a hangszer hangja. Aztán az egyik Downbeat magazinban megláttam Rahsaan Roland Kirkről egy fotót, amin egy tenorszaxofonnal látható, és teljesen lenyűgözött. Így kezdett megkörnyékezni a hangszer.

Aztán tudomásomra jutott, hogy a Magyar Rádióban minden héten van egy A jazz kedvelőinek című műsor, melyet Kiss Imre szerkesztő vezetett, és onnantól azt is követtem. Ebben a rádióműsorban hallottam egy koncertfelvételt a chateauvalloni jazzfesztiválról – ahová aztán később zenészként magam is eljutottam – és ezen Johnny Griffin és Dizzy Gillespie kvintettje játszott. Na, onnantól Griffin lett az etalon. Persze nem tudtam a szólóit hangról hangra megtanulni – vannak, akik képesek rá –, de az ő felvételeinek hatására döntöttem el, hogy szaxofonos leszek. Ez az érettségi idején, 1973-ban történhetett, az elhatározásomat közöltem apámnak, és onnan kezdtem először magánúton tanulni, majd később felvettek a jazztanszakra.

Lehetett nálunk akkoriban jó minőségű szaxofonokat kapni?

Már lehetett. Miként korábban meséltem, a technikum elvégzése után a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban dolgoztam, először az anyagvizsgáló laboratóriumba kerültem, a beérkező nyersanyagok minőségét kellett ellenőrizni, hogy megfelelnek-e a gyár követelményeinek. Élvezetes munka volt, szerettem ott dolgozni, remek társaság, csupa fiatal, mindig gyorsan elrepült a munkaidő. Közben már jártam magántanárhoz, és 19 lehettem, amikor OTP-részletre ötezer forintért megvettem az első hangszeremet, egy Amati tenort. Apukám Praktica fényképezőgépét beadtuk a zálogházba, az érte kapott közel kétezer forintból befizettem az első részletet. Aztán, miután a gyárban dolgoztam (később már az ottani tmk lakatos-műhelyben gépeket javítottunk), szépen visszafizettem neki az utolsó forintig. Az öreg ebben a tekintetben is szigorú volt. Onnantól már haladtam a magam útján.

Kamaszként a jazz mellett a korszak populáris zenéjéből mely zenekarok ragadtak meg?

Elsősorban a progresszív rockzene. Jimi Hendrix, a Ten Years After, a Led Zeppelin, a Deep Purple, a Grand Funk Railroad vagy az Emerson, Lake and Palmer – ilyesmiket hallgattunk. Amikor viszont a hetvenes évek közepén megismertem a fúziós zenéket (Weather Report, Return To Forever), már nagyon a modern mainstream jazz érdekelt. Charlie Parkertől Miles Davisen át John Coltrane-ig. Később pedig Jan Garbarek, aki akkoriban lett friss világsztár, és Keith Jarrettel készített közös lemezeket. Az egyik nagy kedvencen a Village Vanguard-beli koncertjük anyaga, a dupla nagylemezen megjelent Nude Ants, melyen rajtuk kívül Jon Christensen dobolt és Palle Danielsson bőgőzött. De említhetném a hat évvel korábbi Belonging LP-t is, ami mai füllel szinte populáris jazz, de a maga idejében nagyszerű anyagnak számított.

Akkoriban közülük élőben sikerült elcsípned valakit?

Garbareket többször hallottam Debrecenben, meg néhány barátommal rendszeresen kijártunk Varsóba, a híres Jazz Jamboree-ra, ahol többek között Dexter Gordon és személyes nagy kedvencem, Archie Shepp játszott. Amúgy meg mindenhová elzarándokoltunk, ahol csak szólt a jazz.

A magyar formációk közül mikre jártál szívesen?

Például a Syriusra, melynek zenés hajója hetente kétszer futott ki a Dunára, ha jól emlékszem, szerdán és pénteken. Majd mindegyik alkalommal eljutottam rá. Ahogy véget ért a műszak a gyárban, siettem a kikötőbe, és ahogy elindult a Syrius-hajó, egyből éreztem, ahogy kiszakadtam a korabeli, eléggé nyomasztó politikai és társadalmi miliőből, és átúsztunk a teljes szabadságba. Remek zenék, komolyan vették, fantasztikus időszak volt. Aztán hallottam Szabadost Kathy-Horváth Lajossal többször is, a Petőfi Sándor utcai csütörtöki jazzklubban szintén sokat megfordultak, ahogy a Marczibányi téren az Interbrass koncerteken is. Óriási élmények, komoly inspirációk. Akkor még egyaránt jártak a fiatalok Syriusra, Szabadosra, Interbrassra és más jellegű zenékre, nem volt még a későbbi megosztottság, ezeket a produkciókat egyaránt fontosnak éltük meg.

1979-ben végeztél a jazztanszakon. Jelentős változást hozott az életedbe?

Hogyne. Egyfelől zenei szempontból sok mindent helyre tett, másrészt rengeteg későbbi kollégát ott ismertem meg. Összesen négy évet jártam oda, lényegében nem sok zenei előképzettséggel és zeneelméleti tudással futottam neki, de a tanárok láthattak bennem fantáziát, ezért felvettek az előkészítőbe, majd egy év alatt sikerült felzárkóznom a többiek szintjére. A felvételire még a Semmelweiss utcába mentem, de a sulit már a Benczúr utcában, a Postás Zeneiskolában jártam ki.

Ki volt a tanárod?

A nemrég elhunyt Siliga Miklós. Abban az időben minden szaxofonost ő tanított, szerintem jól, bár fújni nem nagyon hallottam. Egy osztályba jártam Lakatos Tónival, eggyel felettem járt Dés László és a később Svájcba disszidált Grünwald Tamás. Ők már nagyon komoly szinten szaxofonoztak. Tónikától rengeteg technikai fogást tanultam, sokat segített, barátok is voltunk, rendszeresen összejártunk.

A jazztanszak elvégzése után még további öt évet vett igénybe, mire 1984-ben létrehoztad a magad zenekarát. Addig próbálgattad magad vagy nem találtál társakat?

Kerestem a maga helyét. Az első formációt még a konziban – a kötelező zenekari gyakorlat apropóján – Binder Karcsival hoztuk össze, és egészen sokáig együtt maradtunk. Aztán volt egy nagyszerű tanárom, a zenekari gyakorlatot tanító – eredetileg zongorista, de később szaxofonozó – Regős István, aki a sulira jellemző konzervatív ízléssel (értsd: modern mainstream jazz) szemben fontos előadókat ismertetett meg velünk. Ő vezetett be John Coltrane, Albert Ayler, Cecil Taylor vagy Archie Shepp világába, hívta fel rájuk a figyelmünk. Egy oktatási intézmény persze alapvetően mindig konzervatív szellemiségű, és ma már persze én is úgy látom, hogy mindennek az alapja az amerikai fekete mainstream jazz. Fontos tisztában lenni az összhangzattal, a harmonikákkal, a zenei összefüggésekkel, de Regős útmutatása nagy hatást gyakoroltak ránk. Ráadásul voltak nagylemezei is, amelyeket közösen meg tudtuk hallgatni. És nemcsak szellemi és jazztörténeti szempontból gyakorolt ránk nagy hatást, hanem később játszottam is a zenekaraiban.

Még nagyon zöldfülű koromban, amikor pedig még eléggé gyengén szaxofonoztam, meghívott a dobos legenda, Kovács Gyula is a zenekarába. Ahogy később Kőszegi Imre is, akinek Rhythm and Brass formációjában együtt fújtunk Tónikával, miközben Gárdonyi László zongorázott és Tiborz András bőgőzött benne.

A rád szintén nagy hatást gyakorló Szabados Györggyel miként ismerkedtél meg?

Szabados zenei-szellemi köre nagyon megérintett, vele sokkalta hosszabb és mélyebb kapcsolat alakult ki, mint a többiekkel. A konkrét dátumra nem emlékszem, de amikor először hallottam játszani, teljesen lenyűgözött. Koncert után vettem a bátorságot, odamentem, mondtam neki, ha szaxofonosra van szüksége, itt vagyok. Persze csak nevetett rajta, de mondta, jó, majd szól. Ami biztos: Szabados 1983-as Adyton című nagylemeze volt az első komoly közös munkánk, amelynek címadó – az A oldalt amúgy teljes egészében betöltő – szerzeményében ugyancsak Tónikával fújunk együtt.

Innen egyenes út vezetett Szabados improvizatív zenei társulásába, a Magyar Királyi Udvari Zenekarba, közismert nevén a MAKUZ-ba?

Szabados eleinte szeptett formában játszott, aztán elkezdett nagyobb létszámú zenekarra, nagyobb lélegzetű darabokat komponálni, így alakult ki szép lassan a MAKUZ. Legalább is én így emlékszem. Gyuri később egyre inkább a totális zenei szabadságban, a teljes improvizációban hitt. A zenekarral mégis rengeteget próbáltunk. A Kassák Klubban működött a műhelyünk, az ottani fellépésre minden héten legalább egyszer (kedden) gyakoroltunk. A próbákra mindig mindenki eljött, azokat felvettük magnóra, majd közösen visszahallgatva kielemeztük, hogy ki mit miért csinált jól, és mit nem. A MAKUZ nemcsak zenei, hanem szellemi műhely is volt egyben, aki ismerte Szabadost, tudja, hogy végtelenül művelt emberként a kultúra bármely területéről megvolt a maga tudása, véleménye, gondolata, víziója, és ezeket élmény volt hallgatni.

Később többen felkérték színpadi művek komponálására. Elsőként a Győri Balettnek írt zenét a Szarvassá vált fiúk című táncjátékhoz – ez már a MAKUZ korszakában történt –, majd a Franciaországban élő, vajdasági születésű, Európa-hírű koreográfusnak, Nagy Józsefnek. A teljes zenekar (több mint tíz fő) hónapokra kiutazott Franciaországba, ahol begyakoroltuk és előadtuk ezt a darabot. Így született meg 1989-ben A kormányzó halála. Számomra ez a mű jelentette a váltást. Akkorra túl sok lett nekem a szabad zene, szép lassan megcsömörlöttem tőle. Másfelé szerettem volna haladni, úgyhogy Gyurival az útjaink elváltak. Attól kezdve végképp csak a saját dolgaimra koncentráltam, amolyan szabadúszó lettem, magyarán nem tartozom sehová.

Ne szaladjunk ennyire előre, hisz időközben 1984-ben létrehoztad a magad kvartettjét, amelyben sokáig meghatározó tagnak számított a később szintén jelentős karriert befutó Grencsó István.

Amikor összeálltunk Grencsó Pistivel, Baló Pistivel és Benkő Robival, még teljesen szabad improvizáción alapuló zenét játszottunk. Ennek első hangzó dokumentuma az 1985-ben és 1987-ben megjelent két kazetta , majd jött 1988-ban az első LP, a Live In Cologne, ami egy évvel később Sóhajkeserű címen idehaza is megjelent (nem azonos az első kazetta anyagával). Az 1988 áprilisában adott kölni koncertünket ugyanis felvették a helyi technikusok, az anyaggal Czabán Gyuri barátom besétált a Hungarotonhoz, és mit ad isten, kiadták. Ma már ilyen, teljesen szabad improvizáción alapuló lemez biztosan nem jöhetne ki náluk. Akkoriban amúgy sok minden keveredett bennem. Rengeteg energia feszült bennünk, egyre kevésbé ápoltam a standardek játszását – ebből aztán később elmaradásaim is keletkeztek –, inkább arra törekedtünk, hogy minél szabadabban, és minél kiteljesedtebben játszunk. Legalábbis így emlékszem.

Eltartott akkoriban a zene?

Érdekes mód azokban az időkben egyetlen zenekarból és a Szabados-féle munkákból még meg lehetett élni. Sok felkérést kaptunk, rendszeresen játszottunk vidéken. Nem beszélve, hogy Budapesten minden héten működött a klubunk – 1985 és 1990 között a Bem rakparton, majd 1997-ig minden pénteken a Közgáz Kinizsi utcai kollégiumában – és ebből fedezni tudtuk a havi rezsinket. Persze sokat köszönhetünk a klubot vezető Czabán Gyurinak, majd Kaponya Zsoltnak, akik akkoriban favorizáltak bennünket.

És a nyári szezonban?

Nyáron inkább vidéken játszottunk. De az egykori Syrius-hajó mintájára mi is kibéreltünk egyet, persze egy jóval kisebbet, de ezek a kis hajók mindig megteltek. A Bem rakpartról indultak, felmentek egészen a Szentendrei sziget csücskéig és onnan vissza. Kétórás út. Emlékeim szerint két évadon át működtettük.

Nézzük a zenésztársaidat. A szintén fúvós Grencsó István sokáig stabil oszlopnak számított. Ahogy kezdetben a dobos Baló István is annak tűnt…

Baló Pistával valóban régóta játszunk együtt, de akkoriban három év után is valamiért megromlott a kapcsolatunk, ezért Geröly Tamást hívtam helyette. Aztán hét év után visszajött Pista, és azóta lényegében állandó zenészpartnerem.

Az 1993-as Zeng a lélek című albumodon – amely az első CD-kiadványod volt – az egészen fiatal Lajkó Félix is hallgató. Hogyan fedezted fel?

Nem én fedeztem fel, hanem ő keresett meg. Még tizenhét éves sem volt, amikor csatlakozott. A balkáni háború elől menekült Magyarországra, talán egy szezont játszottunk együtt. Elég öntörvényű figura, nehezen viselte, hogy a klubban minden héten játszunk, ráadásul számára majdnem mindig ugyanazt, holott ezeken a koncerteken teljességgel improvizáltunk. De nem baj, ő ilyen alkat. Azóta sokat szelídült.

A népzene miként jött be a zenédbe? Hisz épp a te pályád a remek példa arra, hogy miként lehet egy művész egyszerre korszerű és magyar, szeretheti egyszerre a modern afroamerikai fekete jazzt és a magyar népzenét. Kompozícióidban ez a két zenei világ szépen és harmonikusan szervesül. Mégha a mából visszatekintve látjuk is, hogy hosszú folyamat eredményeként jutunk el az igazán fontos nagylemezekhez.

Az első időszakban sok minden zajlott bennem, kerestem a helyemet és a saját hangomat, de már akkor éreztem késztetést a népzenére. Még egészen kezdő koromban odahaza gyakorolgattam, és motoszkálni kezdett bennem, hogy amit a jazztanszakon tanulok, az óriási jazzmuzsika, de emellett feltódultak bennem a gyerekkori élmények is. Persze ma már nagyon sok kommersz zenére rámondják, hogy jazz. Olyan zenékre, amelyben ugyan vannak bizonyos jazzes elemek, de a veleje mégsem az. A jazz nem szórakoztató zene, hanem komoly műfaj. Személyes megnyilatkozás. Szerintem. Charlie Parker, Miles Davis vagy John Coltrane annak idején a zenének olyan ívét írták le, amelytől teljesen megváltozott a jazz, rétegműfaj lett, de közben mélyértelmű, sok mindent nagyszerűen kifejező zene. Ha meghallgatod a Kind of Blue-t, az már nem szórakoztat, hanem emelkedett hangulatú, mára klasszikussá váló, művészi produkció.

De hát a jazz mindig is befogadó műfaj volt.

Ez igaz, vélhetően ezért is tudta mindig önmagát megtermékenyíteni. De közben mégiscsak van egy intellektuális szint, amit meg kell ütnie. Persze mindez csak az, ahogy én látom. De visszatérve az eredeti kérdésre, Szabados volt az, aki először adott arra választ, hogy miért van az, hogy az afroamerikai jazzt és a magyar népzenét – vagy a szibériai vagy ősi japán zenét – is egyszerre szereti az ember. Azért, mert ezek az ősi rétegű emberi zenék valahol mind összefüggnek egymással. Ahogy Szabados fogalmazta, nagyon hasonlatosak egymáshoz és van egy közös őstenger. És ez szerintem is így van. Bartók is azért ment egyre távolabb, és kutatta a román, majd török népzenét, mert észrevette, hogy az alapindíttatás ugyanaz. Sőt, sokszor dallamok szintjén is rengeteg rokonság figyelhető meg. Ha a Mahalia Jackson által énekelt spirituálé mellett meghallgatsz egy széki lassút, vagy egy széki keservest, azt tapasztalod, hogy a belső indíttatás nagyon hasonló. A zenekultúra, a zenei környezet persze már nem. De a két világ egyáltalán nem ütközik egymással.

És ekkor elkezdtél népies dallamokat beleszőni a játékodba, a kompozícióidba?

Igen. De konkrétumokat ne kérdezz, mert már nem emlékszem rá.

A furulya, ugye, később jött?

Nem sokkal. A nyolcvanas évek elején a táncházmozgalom már javában virágzott Magyarországon, elkezdtem táncházakba járni, először a Molnár utcaiba, aztán később mindenhová. A nyolcvanas évek első felében ugyanúgy jártam a budapesti táncházakat, ahogy korábban a jazzklubokat. A Molnár utcaiban – Juhász Zoltán és Sáringer Kálmán révén – hallottam először élőben táncrendet furulyával muzsikálni. Akkor már eljutottam Erdélyben, az első utam 1984-ben Székelyföldre vezetett, aztán később Székre.

És Gyimes?

Oda sokkal később, 1989-ben, a forradalom előtt, szeptemberben jutottam el. Ezen az úton Moldvában is átmentünk Sára Feri barátommal, aki amúgy jelenleg is kint él Gyimesben. Azt követően, hogy először jártam Erdélyben, mélyebben kezdett érdekelni a magyar népzene. Amit csak akkoriban lehetett, ezzel kapcsolatban megvettem. A magyar népzene antológia LP-ket, a régi Pátria-felvételeket, Lajtha László gyűjtéseit mind beszereztem.
Meg a fontosabb román Electrecord lemezeket. Ezek egyikén hallottam egy nagyon szép furulyazenét, a borító tanulsága szerint Gyimesközéplokon vették fel. Próbáltam leutánozni. Korábban a Békás-szorosban egy öreg romántól vettem furulyákat, de még nem tudtam, hogy azzal nem lehet minden dallamot lejátszani, úgyhogy sokat szenvedtem. Aztán – miként meséltem – a Molnár utcai táncházban meghallottam Juhász Zoltánt játszani, odamentem hozzá, hogy segítsen ezt nekem megtanulni. Úgyhogy Zoli avatott be. Kiderült, semmi ördöngösség nincs benne, de van egy alapszabályrendszer, ami alapján a zenék és a táncok működnek, ezeket Zoli leírta, elmagyarázta, adott hozzá felvételeket, én meg elkezdtem tanulni elfurulyázni a dallamokat.

Csak magadnak?

Csak magamnak. Izgatott, hogy milyen jó lenne, ha egyszer tudnék tánc alá fújni. Úgy-ahogy megtanultam gyimesit furulyázni. Időnként a koncertjeimet is használom. Régebben többször, mostanában kevésbé.

A kilencvenes években rendszeresen játszottál a Csík zenekarral is. Sőt, még azután is, hogy hogy szinte popsztárok lettek, alkalmanként hívtak vendégnek. Honnan jött ez a kapcsolat?

Amikor 1990-ben egy dániai vendégszereplésre utaztak, előtte nem sokkal felhívtak… De nem! A dijoni néptáncfesztiválra mentek a SOTE táncegyüttesével, és szükségük volt fúvósra. Akkoriban már kacérkodtam a népzenével, és egyik ismerősöm, Németh Ferenc – aki a táncegyüttest tanította – szólt, hogy nem jönnék-e el velük fújni. Mondom, szívesen. Ott ismerkedtem össze Csík Janiékkal. Komoly, mély barátság alakult ki köztünk. És amikor Janiék odahaza, Kecskeméten táncházat indítottak, Németh Fecóval minden héten leutaztunk oda. Így hosszú éveken át a Csík zenekar tagjának számítottam. Ez az emberi és munkakapcsolat sokáig működött, és igazából azt követően lazult meg, hogy elkészítették azt a számokra áttörést hozó albumot, amelytől kezdve egyre több popzenei feldolgozást játszottak. Időközben lett állandó fúvósuk, és bár időnként még elhívnak vendégnek, a mostani már nem annyira az én zenei világom.

A táncházakban táncoltál is?

Persze, azért is mentem. Tanulgattam. Nem vagyok egy Fred Astaire, de szerettem. Meg van, amit meg tudtam tanulni. A jelenlegi drága feleségem kiváló néptáncos.

Mikortól beszélhetünk a fekete amerikai jazz és a magyar népzene integrációjáról?

Folyamatként történt. Eleinte saját magamnak írtam kompozíciókat. Hallgattam a népzenei lemezeket, megtermékenyítően hatottak rám, írogattam magamnak zenéket, és ez kerekedett ki belőle. Mindezt úgy, hogy sosem tanultam zeneszerzést. A jazztanszakon csak szaxofonoztam, meg némi zeneelméletet szedtem fel, aztán teljesen autodidakta módon nekiláttam a magam szórakoztatására zenéket farigcsálni. Mondhatjuk, vettem hozzá magamnak a bátorságot.

Időben hol járunk?

Hát, a pályámon voltaképpen erről szóltak a kilencvenes évek.

1995-ben létrejött a Fonó Budai Zeneház, azon belül a Fonó Records, ahol az utóbbi huszonöt évben meglehetősen sok lemezed jelent meg. Közben pedig megtörtént az a bizonyos 1998-as nagy váltás, amikor a kvartettetbe egyrészt visszatért Baló István, másrészt már benne volt a hegedűs, trombitás Kovács Ferenc, harmadrészt pedig belépett a roppant fiatal bőgős, Szandai Mátyás.

Ennek a formációnak a létrejöttét valóban mérföldkőnek tekintem a pályámon. Ezzel az új kvartettel készítettük el azt az albumot, amely Riding the Wind címmel 2000-ben Angliában megjelent , és amelyet már mai füllel is meg tudok hallgatni.

Miért, a régebbieket nem?

Azokat nem szeretem. Mindig eszembe jut, hogy mennyire keserves időszakban készültek. Nyomtam hatalmas hittel, közben rendre korlátokba ütköztem, meg kaptam a sokszor amúgy jogos kritikákat. Ezeket az albumokat még beárnyékolják, hogy nem gyerekkorom óta tanultam zenélni. Mert nem taníttattak a szüleim. Nem bántom őket ezért, de tény, ha hatéves koromban kezdem – mint ahogy már jelentkeztek a hajlamaim – akkor biztosan másként alakul a pályám. Így azonban nem volt meg a megfelelő zenei alapozásom, utólag visszatekintve túlságosan merész voltam, és sok hibát követtem el. Nem szívesen emlékszem ezekre a lemezekre.

Ezek szerint ez az angol kiadvány volt az első, amin már szerinted úgy játszol, ahogy kell?

Igen. Kovács Feri zeneművészeti főiskolát végzett, remekül képzett zenész, remek kompozíciókkal, Matyi ugyancsak a főiskolára járt, szóval kaptam tőlük a finomságokat. Azért hagytam ott akkoriban a szabadzenei vonalat, mert azt éreztem, hogy beleragadok. Ha nem lépek ki belőle – és ezt csak magamra mondom, senkit sem akarok megítélni –, egyszerűen bedugultam volna. Miközben tudom, hogy mindezzel el is vesztettem bizonyos energiákat. De ez a finomítás közben természetes. Ma már nem merek nekiesni a zenélésnek ugyanazzal a lendülettel, mert közben már tudod, hogy az valójában másként van. Mindez oda-vissza ható folyamat, nekem viszont igényem volt arra, hogy finomítsak a zenémen. Rengeteg minden volt, amiről tudtam, hogy még helyet kaphat benne, de ahhoz – hogy is fogalmazzam – el is kell tudnom játszani azokat. Meg megértenem. Tehát befogadóbbnak kell lennem. Nem akartam csak ős szabadzenét játszani. Úgy éreztem, az már nem az én utam.

Tehát akkor húztam a pályámon egy határvonalat, ahonnan próbáltam finomítani a zenémet. De közben felnőtt több zenészgeneráció, remek muzsikusokkal, és hát sokat fordult a világ. Ami egykoron fontosnak tűnt, ma már nem az. Például a cimbalom. Akkor csak magam cimbalmoztam, ma meg nagyon sok zenekarban használják a hangszert. És kiderült, hogy rendkívül tehetséges cimbalmosaink vannak. Akkoriban valójában arra vágytam – és ezt le is nyilatkoztam –, hogy olyan zenekarban játsszam, amelyben van cimbalmos is. Mivel nem találtam a környezetemben ilyet, ezért magam kínlódtam vele (lásd: Zeng a lélek, 1993), aztán később szerencsére találkoztam Balogh Kálmánnal, majd Lukács Mikivel, akivel a mai napig együtt játszom.

Kvartettetben azóta egyetlen nagy váltás történt, amikor 2010-ben a bőgős Szandai Matyi úgy döntött, hogy elköltözik Franciaországba. Úgy emlékszem, eléggé nehezen élted meg az ő távozását.

Valóban, miután Matyi elment, éveken át nem találtam magamra. Egy darabig Hock Ernővel játszottunk, aki remek bőgős, de egy idő után összekülönböztünk, így elment. Aztán jött Horváth Balázs, akivel mostanában is játszom Borbély Misi kvartettjében, de valahogy a saját zenekaromba nem sikerült integrálni. És nemrég érkezett egy roppant tehetséges fiatalember, Gyányi Marcell, akiről úgy gondolom, vele végre rendeződött a helyzet.

Nemcsak a két zenei világot igyekezted egymáshoz közelíteni, de az évek során „közös” hangszert is készítettél. A fuhunt végül is szabadalmaztattad?

Nem, mert túlságosan bonyolult lett volna. Először 1998-ban csináltam egy nagy furulyát. Ma már persze hoznak be Erdélyből ilyen furulyákat, ami más, mint a somogyi ötlyukú hosszúfurulya vagy a szlovákok fulyarája. Ezt a hatlyukú pásztorfurulyát Gyimesben és szerte Erdélyben használják, ebből készítettem egy C-hangolású, mély hangú változatot, amit csak időnként tudtam használni a zenekaromban, mert csak egyetlen hangsor található rajta. Aztán írtam egy nótácskát, amihez kellett még egy hang, úgyhogy ráraktam egy plusz billentyűt. Mire Juhász Zoli megkérdezte, mi az, újra megcsináltad a fuvolát? És valóban, a fuvola és a szaxofon nagyon közel van egymáshoz, hasonlóak a fogások. Elkezdtem koncerteken használni, és közben rájöttem, hogy ez voltaképpen egy új hangszer. Elmentem a találmányi hivatalba, ahol egy hölggyel konzultáltam, és kiderült, vannak vele jogi problémák. Miután közönség előtt már játszottam rajta, így lényegében publikáltam, tehát már nem aktuális a levédése. De esetleg menjek ki külföldre, ahol még nem játszottam vele, és ott szabadalmaztassam. Akik ismernek, tudják, mennyire rühellem a bürokráciát, úgyhogy inkább letettem róla. Viszont ez a hölgy mondta, hogy egyrészt adjak neki nevet, másrészt minél többször játsszak vele. Levédetni amúgy is csak akkor lenne értelme, ha gyártatnám. Úgyhogy itt elakadt a történet. Azóta egy hangszerész barátom segítségével készítettem még egyet, és tervezünk továbbiakat is, mert többen érdeklődtek utána.

Miért fuhunra keresztelted el?

A fújásra utaló fu szótag a furulya révén adta magát, a hun meg azért jutott eszembe – túl a kézenfekvő Hungarián –, mert amikor 1998-ban Kínában jártam, a pekingi piacon vettem pár furulyát, melyek ugyanolyan voltak, mint a gyimesi hangszerek, csak bambuszból készültek, és felül volt egy plusz lyuk rajtuk, amit ha rizspapírral befedted, picit zizegő hangja lett. És úgy gondolom – de ez csak feltételezés –, hogy a hunok valaha a mai Kína területéről áradtak szét, és lehet, hogy ők hozták ezt a furulyát magukkal a Kárpát-medencébe. Így ragadt meg a székelyeknél. Ezért lett a hangszer neve fuhun.

Beszéljünk kicsit az együttműködésekről. Szabados Györggyel hosszú ideig játszottál, Borbély Misivel több albumot készítettél…

Ez utóbbi inkább csak baráti kapcsolat. A 2006-os Te + Te című CD Hollókői Lajos, a Fonó akkori vezetőjének ötlete volt, így született meg, ahogy nemrég szintén a Fonó vetette fel, hogy készítsünk valamit újra. Összeraktunk egy újabb nagylemezt, szerintem egész jó lett. Merthogy időközben valamennyien jobb zenészek lettünk. Borbély Misitől amúgy sokat lehet tanulni, kiváló, nagyon tudatos zenész és remek tanár.

Az elmúlt tizensok évben rengeteg formációban szerepelték vendégként. Egyfajta nyitás ez?

Abszolút. Amikor szabadzenét játszottunk – amit amúgy szerintem minden képzett kortárs és jazzzenésznek játszania kellene, mert kellően nyitottá tesz –, a MAKUZ szinte mozgalom lett, bár nem annak szántuk, de visszatekintve mégis egy zárt világ, amelyben úgy éreztem, elszigetelődök. Úgyhogy szándékosan próbáltam nyitni, ezért is hívnak azóta annyifelé. És nem anyagi okok miatt vállalom el. Egyszerűen vágyom arra, hogy más zenészekkel játsszak, használjanak vagy én próbáljak alkalmazkodni.

Korábban emlegetted, hogy fiatalon mennyit hallgattad Archie Sheppet, meg hogy Varsóban élőben is láttad koncerten. Aztán a sors úgy hozta, hogy együtt is játszhattál vele, sőt, közös nagylemezt készítettetek. Honnan a lehetőség?

Pallai Péter ötlet volt, aki Londonban a BBC tudósítójaként sok zenésszel találkozott, egyszer Achie Sheppel is. Akkor már ismert engem, tudta, hogy Shepp mennyire fontos nekem, úgyhogy beszélgetés közben szóba hozta, hogy ha zenélne-e együtt olyan fiatal magyar muzsikusokkal, akik őt nagyon tisztelik. Shepp bólintott, úgyhogy Péter szólt Gőznek, aki kapva kapott az alkalmon (amúgy is illett a koncepciójába). Péter csak ezt követően szólt nekem is. Gőz kérte, írjam le a számokat, aztán egyszer csak eljött az öreg, és felvettük a nagylemezt. Annak kapcsán sok közös fellépés volt, részben idehaza, de főként Franciaországban.

Az Archie Sheppel való találkozás, lemezkészítés és koncertezés hozta azt az élményt, amit előzetesen vártál tőle?

Hozta. Archie óriási személyiség, nemcsak zenészként, hanem emberként is. Roppant erős a kisugárzása. Olyan erős, hogy amikor elkezdtünk játszani, kinyitott bennem mindent. Nem féltem, teljesen felszabadultam, mertem játszani, éreztem a produkció erejét, emelkedettségét. Ezt a fajta élményt nála éltem át először. Szabadosnál is voltak hasonló miliők, de Archival jazzt játszottunk, és annak az atmoszféráját éreztem meg, hogy ez neki mit jelenthet. Táncban amúgy átéltem hasonlót, amikor egyszer Gyimesben Halmágyi Misi bácsi névnapján, egy helyi asszony, Kati buli közben felrántott táncolni. Egyszerűen belevitt, éreztem, most megkapom az egész dózist, hogy ezt hogy kell csinálni. Megtörtént a beavatás, ahogy ezt mondják. Archie meg a jazz végtelen szabad és nemes érzetébe vitt bele. Ezek olyan erős élmények, hogy utána a saját zenédet is másként játszod. Szerintem.

Később összeismerkedtem a nálam jóval fiatalabb Chris Potterrel, aki megint hatalmas művész. Más típusú játékos, mint Shepp, ő már az újabb generációhoz tartozó szuperagy, akinek a fejében minden információ azonnal ott van. Magyarországon az első ilyen zenész Borlai Gergő volt. Mi hozzájuk képest bedugultabbak voltunk fiatalon. Nagy érzelem, de még nem voltak meg a csatornák, amik ezt megindították. Bennük viszont van egy, szinte a komputerhez hasonló gondolkodásmód. A Chrisnél is ezt érzem, döbbenetes kötések jutnak az eszébe, és azonnal le is tudja játszani. Nincs akadály. Amikor vele játszom, akkor sem félek. Abban benne van a jazz végtelen szabadsága.

Ma a youtube-on lényegében már minden elérhető, ki sem kell mozdulni otthonról, csak nyomkodni a gépet. Miként látod, jó ez nekünk?

A youtube és a virtuális információ óriási eredmény – én is sokat hallgatok a neten például Joe Hendersont –, de a személyes élményt semmi más nem pótolhatja. 1987-ben hatan felültünk Budapesten a biciklire, eltekertünk Erdélybe, kimondottan azért, hogy Szabó Varga Györggyel találkozzunk Széken. Beérkeztünk a faluba, megszólítottuk az első asszonyt, aki az első ház kapujánál kint állt, kiderült, a felesége, Gyuri bácsi meg odafent legeltette a bivalyokat. Később ültünk a szobájában, forgott a magnó (azóta is őrzőm a kazettát) és ahogy ittuk a bivalytejet – a kenyeret annak idején jegyre adták –, szép lassan megismertük az embert. Még aznap egy széki lakodalomban kötöttünk ki. Merthogy épp akkor esküdött Filep Mari, mondták, menjünk nyugodtan, csak vigyünk ajándékot. Nagyon ínséges idők jártak, mindennek (fűszer, szappan, pirospaprika) örültek, mi meg megnézhettük, hogy miként mulatnak a székiek. Másnap indulunk vissza, a széki kocsma előtt egy tizenvalahány szekérből álló cigánykaraván állt. Ittuk a pálinkát, és néztük, ahogy elmegy. Ezt az élményt a youtube-on sosem kapod meg.

(Az interjú a Hangfoglaló Program Könnyűzenei Örökség Alprogramjának keretén belül készült.)

* * *

 

Kapcsolódó anyagok:

>> Életút-interjúk #1 - Victor Máté - A beszélgetés időpontja: 2015. március 5. >>

>> Életút-interjúk #2 - Csányi Attila - A beszélgetés időpontjai: 2015. április 7. és 8. >>

>> Életút-interjúk #3 - Bolba Lajos - A beszélgetés időpontja: 2015. április 8. >>

>> Életút-interjúk #4 - Módos Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. március 12) >>

>> Életút-interjúk #5 - Nemes Nagy Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. május 19. >>

>> Életút-interjúk #6 – Hegedűs László - A beszélgetés időponttjai: 2015. december 4., 8. és 17. >>

>> Életút-interjúk #7 – Csepregi Éva - A beszélgetés időpontja: 2016. május 31. >>

>> Életút-interjúk #8 – Urbán Tamás - A beszélgetés időpontja: 2015. december 1. >>

>> Életút-interjúk #9 – Göczey Zsuzsa - A beszélgetés időpontja: 2016. január 14. >>

>> Életút-interjúk #10 – Szörényi Szabolcs - A beszélgetés időpontja: 2016. szeptember 27. >>

>> Életút-interjúk #11 – Ráduly Mihály - A beszélgetés időpontja: 2017. április 4. >>

>> Életút-interjúk #12 – Sebő Ferenc - A beszélgetés időpontja: 2016. október 12., 19. és 26. >>

>> Életút-interjúk #13 – Panyiga - A beszélgetés időpontja: 2018. május 16. és 29. >>

>> Életút-interjúk #14 – Eredics Gábor - A beszélgetés időpontja: 2018. május 12., 19. és 26. >>

>> Életút-interjúk #15 – Lantos Iván - A beszélgetés időpontja: 2019. május 15. >>

>> Életút-interjúk #16 – Dresch Mihály - A beszélgetés időpontja: 2019. június 28. >>

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016