Folkforgatag – interjú Lantos Ivánnal (részlet)

Kolinda - Fotó: Urbán Tamás

Lantos Iván (1949) a hetvenes években az Orfeo, a Vízöntő, majd a Kolinda alapító tagja volt, emellett játszott a Sebő-együttesben is. 1980 és 2003 között Franciaországban élt, ahol szintén több formációt alapított (Transylvanian Káposzta, Spondo), a jazzdobos Gritz Péterrel duózott, kortárs tánccsoportok számára írt zenét, valamint számos előadó (Hughes de Courson, Pierre Akendengué, Gabriel Yacoub, Christian Ferrari) lemezprojektjeiben és/vagy turnéiban vett részt. Hazatérése után a bugaci pusztában telepedett le, az utóbbi években a szentendrei Dömörkapun él.

Ezt a társaságot [az Orfeót] te verbuváltad össze, vagy csak részt vettél benne?

Az biztos, hogy nem én voltam a főszervező. Szerintem Panyiga lehetett, aki akkor már felbukkant az Orfeo környékén. Aztán egyszer csak feltűnt Zsigmondi Ági, Dabasi Pétert pedig együtt csábítottuk át a polbeates Monszunból. Ez lett az Orfeo zenekar alapfelállása. Mint az Orfeo társulat zenei szekciója elég hamar állandó próbalehetőséghez jutottunk a Kőbányai Ifjúsági Házban, amit akkor Benkő Éva, Vitányi Iván későbbi munkatársa vezetett. Idővel bővült a csapat, Zsigmondi Ágin keresztül érkezett Kamondy Ági, valaki beajánlotta Nemes István Egont, illetve valahogyan bekerült Forgách András is, aki eredetileg dobosként csatlakozott, de az előadásokon alapvetően szövegeket olvasott. Így alakult ki 1972 elejére a héttagú Orfeo zenekar, amit amúgy mi Orfeo Zenészcsoportnak hívtunk.

Zenei szempontból ki volt a meghatározó?

Alapvetően Panyiga és Dabasi. Panyiga hozta a dalok nagy részét a különböző történelmi társadalmi mozgalmak repertoárjaiból, és szerintem rajta keresztül ismertük meg – először még felvételről – a chilei Quilapayúnt, ami maga volt a csoda. Zeneileg elementáris erővel hatottak, rám legalábbis bizonyosan. Amikor 1972 februárjában meghívtak a berlini Rote Lieder fesztiválra, mindezt élőben is megtapasztalhattuk. A Quilapayún bitang jó zenészekből álló, egészen kivételesen fantasztikus banda. A mai napig létezik, a tagok jelenleg Párizsban élnek, ideje lenne őket újra felkeresnem.

Az Orfeóban elégedett voltál a rád osztott zenei szereppel?

Az Orfeo remek társaság volt, nem maradt bennem hiányérzet. Annak ellenére, hogy szellemileg – miként korábban említettem – sosem tudtam a többiekkel azonosulni. Visszagondolva úgy látom, hogy akkoriban én is kerestem valamit. Éreztem, hogy a rendszer nem stimmel, de nem tudtam megmondani, pontosan hol a baj, és legfőképpen, hogy mi lenne helyette a működőképes változat. A társaság viszont a Gerillánál és az Orfeónál egyaránt elvarázsolt. Remek haverok, remek emberek, akik között remekül éreztem magamat. Malgot Pisti időnként ugyan vehemensen nekiállt világot megváltani, de a hétköznapi életünk abból állt, hogy zenéltünk. Miközben a csoporton belül működött egy remek szabadegyetem, amelynek keretében minden területről a legjobb előadók jöttek előadásokat tartani. Tényleg remekül éreztük magunkat. Tizennyolc-húsz éves korban egy ilyen közösség valóban annyira erőssé tud válni, hogy ilyenkor az ember könnyen elfelejti azt, hogy a hétköznapokban amúgy milyen környezetben él.

 

Hogyan élted meg az 1972 őszi nagy szakadást, amikor a zenészek kiváltak az Orfeo Csoportból és Vízöntő néven folytatták tovább?

Rosszul, de muszáj volt meglépnünk. Az azon a nyáron indult koncepciózus rendőrségi nyomozás célja voltaképpen a csoport szétbomlasztása volt, de aztán egyik pillanatról a másikra abbamaradt az eljárás. Berendeltek minket, páran hatósági figyelmeztetést kaptak, de aztán pontot tettek a végére. Néhány hétre rá viszont Szántó Gábor vezetésével Orfeo az álvilágban címmel a Magyar Ifjúságban elindult az a cikksorozat, amely lehetetlenné tette az akkor már Ki mit tud?-döntős, országosan ismert zenekar működését. És miként Panyiga a vele készült életútinterjúban is rámutatott, mindez az Orfeo Csoport többi tagját kevésbé érintette, hiszen a Stúdiónak volt saját helyisége, a Hazafias Népfront klubja a Kinizsi utcában (később a kisgazdák pártirodája lett), ahol állandóan felléphetett. A bábosoknak szintén volt helyük. Nekünk viszont a koncertezés nagyon ment, közben pedig hívtak tévéműsorba, tévéfilmbe (Zolnay Pál), a Katona József Színházba (Iglódi Pista). Tata pedig a Bihariba. És miután 1972 őszén kiváltunk az Orfeóból és Vízöntő néven folytattuk, jó darabig ugyanazt a repertoárt játszottuk. Mi több, az Országos Rendező Iroda által szervezett koncerten is szerepeltünk.

Ezek szerint volt ORI-vizsgátok?

Kellett lennie, hisz legalább hat-hét ORI-fellépésünk volt, az egyik egy kőbányai textilgyárban. Ekkor még nem volt a zenekar tagja Kiss Feri, alapvetően a chilei dalokat énekeltük, a nagy slágernek számító Törd a kerítést! és hasonlókat. Panyiga meg hozta a ballada- és betyárvonalat. Emlékszem, ebben a bizonyos kőbányai textilgyárban egy divatbemutatón léptünk fel, más, hozzánk amúgy egyáltalán nem passzoló művészek társaságban. Hamisítatlan ORI-szervezésű esztrádműsorban.

[...]

És te miként emlékszel, hogyan lett a Vízöntőből Kolinda?

Kifelejtettem a történetemből, hogy a hetvenes évek első felében elvesztegeltem a jazztanszakon. Miután leszereltem a katonaságtól, és egy éven át semmit nem csináltam, elmentem teherautó-sofőrnek. Merthogy az édesanyám kitalálta, hogy mégis legyen valami munka a kisfia kezében. Akkoriban ugyanis, ha az ember utána bevállalt egy év gyakorlatot, ingyen lehetett letenni a teherautósofőr-vizsgát. De nálam nem tartott egy évig a teherautózás, mert idő előtt kirúgtak. Közben ugyanis a jazztanszakra felvételiztem bőgőből. Szóval az agyam máshol járt, nem figyeltem mindig eléggé, lett pár karambolom, és inkább eltekintettek az egy évtől. A jazztanszakra viszont egyből felvettek, ahol Berkes Balázs volt a bőgőtanárom, Gonda János tartotta az elméleti órákat, Kruza Richárd pedig a kiszenekari gyakorlatot.

A tanszakot nekem végül (a három év helyett) öt év alatt sikerült elvégeznem, a harmadik évben ugyanis Kruza Richárdot Hollandiába hívták vendéglátózni, a bőgősének, Román Péternek azonban még nem volt meg az érettségije, úgyhogy hívott, ugorjak be helyette. E lehetőség miatt pedig mindent elengedtem. Pénzkeresés Hollandiában, Ricsiékkel, éjszakai klubokban, bőgőzéssel, szaxofonozással, miegyébbel – ez a munka rettenetesen érdekelt. Úgyhogy leléptem hat hónapra, még a Vízöntőt is otthagytam. Míg odakint játszottam, levélben tartottam a kapcsolatot Dabasival, akivel megállapodtunk, hogy amint hazajövök, összerakunk egy rendes bandát. Ez lett a Kolinda.

 [...]

Magyarországon a hetvenes években nem igazán jelentek meg népzenei nagylemezek – legalábbis a táncházmozgalomhoz kötődő előadóktól –, aminek csak részben volt oka az, hogy az akkor monopolisztikus helyzetben lévő Magyar Hanglemezgyártó Vállalat vezetése nem preferálta ezt a típusú zenét. Legalább ennyire sokat nyomott a latba a kapacitáshiány, hisz a dorogi hanglemezgyár 1976 decemberi átadásáig a kábelgyárban melléküzemágban készültek a hazai nagylemezek. A hetvenes évek második felében Franciaországban szerencsére mégis megszülettek ezek a korongok. De miként jutottatok lemezszerződéshez?

Novák Tata jóban volt Claude Flagellel, akinek segítségével 1975 környékén meghívtak minket Belgiumba, hogy helyi kocsmákban egy vagy két pár táncost kísérjünk. Azaz húztuk a talpuk alá a csárdást. Ezek a folkkocsmák akkoriban alapvetően táncos helyként funkcionáltak, de aztán a helyi szervezőt megfűztem, hogy legközelebb a táncosok nélkül csak minket hívjon vissza, ami egyrészt olcsóbb neki, másrészt a produkció is lazább és élvezetesebb. Örömmel ráállt, úgyhogy a következő évben már csak a Kolinda utazott ki (hivatalosan, munkavállalási vízummal) és adott néhány fergeteges hangulatú kocsmakoncertet. Az egyik buli után odajött hozzánk egy nagydarab szakállas fickó, hogy Párizsból érkezett, és ha már itt vagyunk, nem tudnánk-e átugrani a francia fővárosba, hogy a Cité Universitaire-ben a karácsony előtti folkforgatagban is játszunk. Központi hely, nagy felhajtás, ideális terep. Mondtuk neki, hogy nekünk nincs francia vízumunk. Mire a fickó küldött értünk egy Peugeot 504-est, sofőrrel, aki az akkor már szabadon átjárható francia-belga határon egyszerűen átcsempészett bennünket.

A Cité Universitaire-ben adtunk egy rendkívül sikeres koncertet, melyen – mint később megtudtuk – a közönség soraiban ott ült a Malicorne (ami lényegében a francia Kolinda) énekese, az egész francia folkmozgalom egyik legfontosabb figurája, Gabriel Yacoub. És ő még a koncert alatt nagy sebességgel felhívta a zenekar bőgősét, Hughes de Coursont, aki nem mellesleg a Hexagone kiadónál volt vezető beosztásban. Majd Yacoub rávett bennünket, hogy két nappal később Párizs egyik igazi szegénynegyedében (ami megfelel a mi Békásmegyerünknek) a helyi művelődés házban játszunk még egy koncertet. Kilenc-tíz ember előtt léptünk fel, de közöttük állt Hughes, aki utána odajött hozzánk, hogy írjunk alá egy hároméves, három lemezre szóló szerződést a Hexagone-nál. A főnöke ugyanis épp síelt, így ő helyettesként ezt aláírhatja. Úgyhogy másnap bevonultunk Párizs egyik legnagyobb stúdiójába – Hughes ugyanis nem a Malicorne-ból élt, hanem reklámzenékből, és azok terhére bérelte ki a helyet –, és három nap alatt felvettük az első Kolinda-nagylemez anyagát.

Az Interkoncert engedélyére nem volt hozzá szükség? Hisz akkoriban hivatalosan csak rajtuk keresztül lehetett ilyen szerződéseket intézni.

Igen, ezt mi is tudtuk, úgyhogy a stúdióból felhívtam az Interkoncertet, elmeséltem, hogy kaptunk egy szerződésajánlatot három évre, három lemezre, és mielőtt az ügyintéző bármit mondhatott volna a telefonban, megszakadt a vonal. Mikor hazajöttünk, persze kaptunk a fejünkre, de a szerződés már alá volt írva. Így született meg az a három nagylemez.

* * *

A teljes életútinterjú ide kattintva érhető el.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016