A Vujicsics-örökség (könyv+CD)

A hetvenes évek derekára nekilendült népzenei revival – élén a Sebő együttessel és a Muzsikással – nemcsak a magyar parasztzene, hanem a magyarországi délszláv zenei hagyományok reneszánszát is meghozta. Ennek legrégebbi és egyben legfontosabb képviselője a Vujicsics együttes. Ahogy magukat definiálták: „öszvérek vagyunk, magyar identitással”. Amit Sebőék Tiszaalpáron vagy az erdélyi Széken találtak meg, arra ők a saját környezetükben leltek rá. A helyi néptáncegyüttes kísérőzenekarában előbb lelkes fiatalokként fokozatosan felváltották az idősebb muzsikusokat, 1974 húsvétjára pedig körvonalazódott az a csapat, amelyet akkor még Pomázi Ifjúsági Nemzetiségi Zenekarnak hívtak, de amely 1976 októberében felvette a tragikusan elhunyt zeneszerző és népzenekutató, Vujicsics Tihamér nevét. Miközben évtizedek óta zajlik náluk a családon belüli hagyomány átörökítése, hisz az 1995-ben startoló, javarészt fiaikból álló Söndörgő együttes nemcsak hogy lassan átveszi a stafétabotot az apák generációjától, hanem újabb és újabb színekkel gazdagítja a hazai délszláv zenei hagyományokat. Róluk szól a legújabb könyvem.

A táncházmozgalom három emblematikus alakjáról, Halmos Béláról, Sebő Ferencről és Sebestyén Mártáról korábban már megjelentettem egy-egy életútkötetet. Felépítésében és szellemiségében ehhez igazodik ez a 168 oldalas, fotókkal gazdagon illusztrált monográfia, amely a magyarországi délszláv zene két legfontosabb képviselőjének (egymással is összefüggő) pályáját mutatja be. A CD-mellékleten a rájuk nagy hatást gyakorló gyűjtésekből hallható válogatás.

Felütés

A hetvenes évek derekára nekilendült népzenei revival – élén a Sebő együttessel és a Muzsikással – nemcsak a magyar parasztzene, hanem a magyarországi délszláv zenei hagyományok reneszánszát is meghozta. Ennek legrégebbi és egyben legfontosabb képviselője a Vujicsics együttes.

Bár a zenekarban csak egyetlen tiszta szerb játszik, a többiek rokonságában is vannak szerb, horvát vagy szlovák ősök. Ahogy magukat definiálták: „öszvérek vagyunk, magyar identitással”. Amit Sebőék Tiszaalpáron vagy az erdélyi Széken találtak meg, arra ők Pomázon, Budakalászon, Csobánkán és Szentendrén leltek rá. Egy idő után ugyanis kiderült, a helyi soknemzetiségű hagyománynak a számukra igazán szép és izgalmas része a délszláv. Csak ekkor tudatosodott bennük, hogy tényleg, ők nem most látnak és hallanak először kólót, azaz körtáncot, nekik nem furcsa, ha egy dal szerbül vagy horvátul szólal meg.

Közben többüket hívták a pomázi néptáncegyüttes kísérőzenekarába, hogy lelkes fiatalokként fokozatosan felváltsák az idősebb muzsikusokat. 1974 húsvétjára pedig körvonalazódott az a csapat, amelyet akkor még Pomázi Ifjúsági Nemzetiségi Zenekarnak hívtak, de amely 1976 októberében felvette támogatója és barátja, a tragikusan elhunyt zeneszerző és népzenekutató, Vujicsics Tihamér nevét.

Akkoriban, ha Pomázon vagy a környéken szerb bált tartottak, arra tutira őket hívták játszani. Ekkor értették meg, hogy mennyire fontos, amit tesznek. Ahogy az öregek elérzékenyülve, mosolygó szemekkel mondogatták, hogy „jól van, na. Már egész jók vagytok!”. Közben meg persze finoman terelgették őket.

Idővel megunták, hogy csak a táncosokat kísérjék, így aztán a táncok közötti (átöltözési) szüneteket is egyre veretesebb zenekari számokkal töltötték meg. És ahogy a hatvanas évek hajnalán a fővárosi beatzenekarok éjszakánként a Radio Luxembourgra vetették vigyázó füleiket, és onnan kagylózták le az aktuális popslágereket, úgy a Vujicsics tagjai rendre a belgrádi rádió adásaira tapadtak, hogy képbe kerüljenek, mit is játszanak arrafelé az ünnepelt sztárok. Hisz tudták, ha azokkal a dallamokkal frissítik a repertoárjukat, nagy baj nem érheti őket.

Az 1977-es televíziós tehetségkutató versenyen, a Ki mit tud?-on aztán egy egész ország csodálkozott rájuk (kategóriájukban győztek), a következő év tavaszára pedig kikristályosodott az a felállás – Borbély Mihály (fúvósok, brácstambura), Brczán Miroszláv (csellótambura, brácstambura, ének), Eredics Gábor (basszprímtambura, harmonika, ének), Eredics Kálmán (bőgő, tarabuka), Győri Károly (hegedű, tambura) és Szendrődi Ferenc (prímtambura, brácstambura, szamica) –, amely ezt követően az egyetemi és ifjúsági klubok népszerű fellépője lett. És amely idővel és időlegesen kiegészült azzal a többszólamú női kórussal (Greges Marica, Gyenis Katalin, Radics Ljuba, Sebestyén Márta), melynek színgazdag éneke a bemutatkozó albumon is hallható.

A Vujicsics együttes persze nemcsak idehaza, hanem a határokon túl is rendszeresen népszerűsítette a hazánkban élő délszláv nemzetiségek változatos és gazdag népzenei hagyományait. Ezek közül kiemelkednek az ausztráliai, angliai, franciaországi turnék, valamint a több mint háromszáz fellépési alkalmat jelentő kétszeri kuvaiti meghívás. Az elmúlt évtizedekben több koncertfilm készült róluk, számos játékfilmben és színházi darabban szerepeltek. Egyedül talán az meglepő, hogy sok évtizedes pályafutásuk alatt olyan kevés hanghordozót jelentettek meg.

Visszatekintve persze már az is nehezen érthető, hogy a Ki mit tud?-on diadalmaskodó Vujicsics együttes miért csak sok évnyi siker és országjáró turné után jutott el odáig, hogy 1981-re végre a boltokba kerüljön a bemutatkozó albuma. De talán épp ez a hosszas érlelési folyamat eredményezte, hogy az egyszerűen Délszláv népzene címet viselő LP olyannyira jól szerkesztett, igényesen felvett és szépen kivitelezett anyag lett (meg is kapták érte Az év hanglemeze díjat). Aztán újabb hét esztendőnek kellett eltelnie a zenekar kivételes virtuozitását amúgy remekül dokumentáló  második album (Szerb és horvát népzene, 1988) megjelenéséig, amelyet kilenc évvel (!) később követett az újabb veretes opus (Samo sviraj, 1997). Azóta pedig mindössze egyetlen friss stúdiófelvételeket tartalmazó nagylemez (Podravina, 2001) gördült ki a Vujicsics-műhelyből. De miként Eredics Gábor ezt a mából kommentálta: „negyvenöt éve játszunk közel azonos felállásban, az adottságainkat és lehetőségeinket elfogadtuk. Nem erőszakolunk ki egymásból semmit. Nem tudom, hogy lustábbak vagyunk-e, mint a többi együttes, de biztos, hogy tovább érleljük az anyagokat. Ami kikívánkozik, kiadjuk. De nem akarunk sorozatgyártásra állni.”

A Vujicsics együttes bő negyedszázadon át játszott változatlan felállásban, mígnem 2004-ben – amolyan vérfrissítésként – Eredics Kálmán legnagyobb fia, Eredics Áron (prímtambura, basszprímtambura, csellótambura, tarabuka, tapan, ének) csatlakozott hozzájuk. Győri Károly két évvel későbbi halálát követően pedig a hegedűs Vizeli Balázs lett előbb állandó vendég, majd 2013-tól hivatalosan is zenekari tag. Azóta így heten alkotják a Vujicsics együttest, amely a mai napig aktívan koncertezik, mi több, számos különleges – Sebő Ferenccel vagy Szörényi Leventével (és később Tolcsvay Lászlóval) közös – projektet is futtat.

Miközben évtizedek óta zajlik náluk a hagyomány átadás-átvétel, hisz az 1995-ben startoló Söndörgő együttes – melyben Eredics Áron mellett további három Eredics-fiú, Dávid (fúvósok, basszprímtambura), Benjamin (brácsatambura, trombita) és Salamon (furulya, basszprímtambura, harmonika), illetve az ebből a szempontból kakukktojásnak számító Buzás Attila (bőgő, csellótambura, tapan) muzsikál – nemcsak hogy lassan átveszi a stafétabotot az apák generációjától, de újabb és újabb színekkel gazdagítja az amúgy is kellően színgazdag délszláv zenei hagyományokat. Ráadásul a fiatalok az utóbbi évtizedben minimum ugyanazt a nemzetközi pályát futották be, mint tették azt a nyolcvanas-kilencvenes években az akkori fiatalok. Sőt. És voltaképpen így, ezen a magától értetődő folyamaton keresztül válik ez a generációról generációra öröklődő hagyomány maivá, elevenné és átélhetővé.

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016